Vajon a gyerek mit érez?

Amikor egy házaspár hosszas vívódás és szörnyű veszekedések után végül arra az elhatározásra jut, hogy nem akar tovább együtt élni, mindkét fél megkönnyebbül egy kicsit. Nincs több tépelődés, ultimátum, utolsó kísérlet. Az új helyzetet gyakran pozitívan értékelik, önállóbbnak, szabadabbnak és tettre készebbnek is érezhetik magukat. De vajon mit fognak érezni a gyerekek, amikor a döntésről értesülnek? Hogyan érinti majd mindez az ő életüket és lelki békéjüket? A szülők sejtik, hogy sok szempontból a neheze még hátra van.

A legtöbb válófélben lévő szülőpár természetesen elhatározza, hogy ők majd „szépen válnak el”, ez azonban csak keveseknek sikerül. Pedig válás és válás között óriási különbség lehet a gyerekekre gyakorolt negatív hatások tekintetében. Érdemes tehát előre végiggondolni, mit és hogyan fogunk mondani a kicsiknek, milyen szabályok szerint rendezzük be életüket az új helyzetben.

Szerencsés a két szülőnek együtt leülni a gyerekekkel, és nyíltan, kertelés nélkül elmondani, hogyan döntöttek. A válás okait a két fél nagyon másképp ítélheti meg, ennek ellenére jobb, ha valamennyire egységes magyarázatot adnak. Bármennyire haragos és sértett is egyik vagy másik fél, a partnerével kapcsolatos ellenséges érzéseit lehetőleg ne keverje bele az indoklásba. Inkább hivatkozzanak arra, hogy az utóbbi időben már nagyon másképp gondolják el az életüket, emiatt túl sokat veszekednek, és azt remélik, hogy boldogabbak lesznek, ha ezentúl külön élhetnek. ĺgy a magyarázat az elkövetkezendő változásoknak inkább a pozitív oldalát hangsúlyozza, azt, hogy egy rossz helyzetnek akarunk véget vetni. Mondhatunk pl. valami ilyesmit: „Még mindig szeretem a mamát (papát), de már másképp, mint régen, ezért ezentúl külön fogunk lakni. Sajnáljuk, hogy így alakult, és ezzel szomorúságot okozunk nektek. A válás olyan dolog, amit csak a felnőttek érthetnek, ha majd nagyobbak lesztek, talán ti is jobban meg fogjátok érteni a döntésünket.” Fontos, hogy a gyerekek megértsék, nem átmeneti változásról van szó, döntésünk végleges. ĺgy kevésbé tudják érzelmileg tagadni a válás jelentőségét és ritkábban fognak titkon arról fantáziálni, hogy szüleiket újra összehozzák.

A gyermeki gondolkodás énközpontúsága miatt a kicsik amúgy is könynyen hiszik, hogy a család szétesésében ők is szerepet játszottak, leggyakrabban saját magukat hibáztatják. A szülők feladata, hogy a gyerekeket megnyugtassák, nem ők tehetnek a válásról: őket mindketten nagyon szeretik, elégedettek velük, és semmilyen formában nem hibáztatják őket, mert a szülők boldogsága ebben a helyzetben nem rajtuk múlik. Anya és apa különköltözik ugyan, de a gyerekeknek mindketten ugyanolyan jó szüleik maradnak.

Soha ne kérdezzük meg a gyerekektől, hogy kivel akarnak inkább maradni, és azt sem az ő feladatuk eldönteni, hogy a testvérek együtt lakjanak-e, vagy a két szülővel külön-külön. Ezeket a döntéseket a felnőtteknek kell meghozniuk, a felelősséget semmilyen formában nem tolhatják át a gyerekeikre. A kicsik sokkal könnyebben alkalmazkodnak egy kész helyzethez, mintha bármilyen formában részt kellene vállalniuk az egyformán imádott szülők veszekedésében.

A gyerekek számára az otthon jelenti szinte az egész világot, ezért a család szétesésekor biztonságérzetük meginog, és egészen alapvető dolgok miatt is aggódni kezdhetnek. A szülő talán nem is sejti, hogy gyermeke mennyire bizonytalan. Hol és kivel fog ezután lakni? Különválasztják-e a testvérétől? Ha elköltözik, más iskolába kell-e járnia? Kihez kerül a közös kutya, el kell-e adni a családi nyaralót stb. Ezeket a kérdéseket mihamarabb szóba kell hozni, a kicsiket fel kell készíteni a változásokra. Joguk van tudni, hogyan változnak meg a mindennapjaik ezután.

De nemcsak a saját életük az, amiért a gyerekek aggódnak, féltik a szüleiket is. Az elhagyott házastárs nem lesz-e nagyon szomorú és magányos? A különköltözőnek ki fogja a gondját viselni? A kisebbek esetleg el sem tudják képzelni, hogy ki ad enni a papának, és lesz-e tiszta ruhája, ha anya már nem lakik vele. És egyáltalán hol van, amikor nincs velük?

A családtól különköltöző szülő minél hamarabb mutassa meg a gyerekeknek az új lakhelyét, hogy a kicsik jobban el tudják képzelni, hol lehet, mit csinálhat akkor, amikor épp nincs velük. Beszéljék meg, hogy mikor és hol találkoznak legközelebb, a gyerekeknek tudniuk kell, mire számíthatnak. Ha már elég nagyok ahhoz, hogy egyedül telefonáljanak vagy közlekedjenek, a különköltöző szülő adja meg a telefonszámát, mondja el, hogyan lehet az új lakásába eljutni. Fontos, hogy a gyerekek a külön élő szülőnél is otthon érezzék magukat, ezért ha külön szobát esetleg nem is kaphatnak, ki kell alakítani számukra egy saját kis teret. Lehet ez egy sarok az ágyukkal, vagy akár egy polc vagy fiók is. A lényeg az, hogy a saját ruháikat, játékaikat, félbehagyott rajzaikat itt mindig érintetlenül találják. Érezniük kell, hogy apjuk (vagy anyjuk) akkor is gondol rájuk és tiszteletben tartja őket, amikor nincsenek jelen.

A gyerekek érzelmi biztonsága szempontjából nagyon fontos továbbá, hogy a szülők egymást is tiszteletben tudják tartani, bármennyire csalódottak, sértettek és haragosak is. Ne becsméreljék és szidalmazzák volt házastársukat a gyerekek előtt, és ne akarjanak a másikra nézve terhelő információkat kicsikarni belőle! Ne üzengessenek egymásnak a gyerekkel, ne kérjenek vagy küldjenek általa pénzt, csekket, ügyvédi felszólítást a másiknak, ne veszekedjenek a jelenlétében! A gyerekek lehetőleg semmilyen formában ne váljanak a szülők közötti konfliktus részeseivé.

Talán felesleges hangsúlyozni, de a szülők válását mindig azok a gyerekek szenvedik meg a legjobban, akik a felnőttek háborújának kereszttüzébe kerülnek, vagy egyik szülőjüket teljesen elveszítik. Ha azonban a szülőknek sikerül a gyerekeket távol tartani az érzelmi viharoktól, és mindkét szülővel továbbra is bűntudat nélkül lehetnek jóban, akkor nem feltétlenül lesznek boldogtalanabbak az ép családokban élő társaiknál. (he, sn)