„Vagyonos apánk” – Jegyzetek a 200 éve született Arany János költészetéről

S a név- és jelzőhaladvány pontosan jelzi, milyen mélyen és nagy hatóerővel épült be a költő a 20. századi magyar költészetbe. A világirodalommal, sajnos, már nem került ilyen közeli hatásviszonyba. S ez távolról sem azt jelenti, hogy műveit nem fordították volna le a nagy világnyelvekre. Inkább azt jelzi, hogy a világirodalomban Arany életében már Baudelaire, majd Mallarmé volt a „menő”.  Azok, akik Aranyt a világirodalomban akarják elhelyezni, egyébként is rendre Baudelaire nevébe ütköznek. A két költő, mármint Arany és Baudelaire ugyanis, születésüket tekintve, csaknem egyidősek voltak. A két életművet egymás mellé helyezve azonban a vizsgálódók általában úgy látják, hogy míg Baudelaire már inkább a huszadik század emblémája, addig Arany beleragadt a 19. századba. S ebben első látásra van is valami. Mikor az új költészeti korszakot nyitó Romlás virágai megjelent (irányszámként tegyük ide, hogy 1857-ben járunk), akkor Arany kb. az Ágnes asszonyt és a Walesi bárdokat írja.  Ez mind igaz. Csakhogy: a vizsgálódók arra a kérdésre nemigen tudnának válaszolni, hogy az időbeli véletlenszerű egyezéseken túl tulajdonképpen miért kelle­ne a két költőt összehasonlítani. Arany költészetének a legfőbb jellemzője ugyanis éppen az összehasonlíthatatlansága. Ha pre­kon­cepcióktól mentesen, elfogultságok nélkül közelítünk a költé­szetéhez, az első, ami meglep bennünket, a 19. század költészetében meglehetősen szokatlan enciklopedikus egyetemesség-érzés. Mintha valamiféle verses regényt olvasnánk.  A modern idők mítosza S a regényt mint műfajt azért kell itt hangsúlyozottan emlegetnünk, mert amint tudjuk, ez a műforma mint az irodalmi totalitás igénye éppen a 19. században győzedelmeskedik véglegesen. Tegyük hozzá persze, hogy nem Budapesten, hanem Párizsban, Londonban és Moszkvában, azaz a világirodalomban. A regényről azt szokták mondani egyébként, hogy a modern idők eposza vagy inkább mítosza. S olyan értelemben valóban az, hogy amint az ősi mítoszok is befogták az eget és földet, s benne az emberi lét teljességét: a születést, életet és halált, úgy a regény is ennek a teljes létnek a művészi megformálása igyekszik lenni.  Na már most: Arany olyan szükségből erény-formán versekben, verseinek összességében teremti megazt a totális világképet, amely a regényt jellemzi. Méghozzá erős lélektani igénnyel, s ilyenformán, ha már hasonlítani akarnám valamelyik világirodalmi nagysághoz, akkor semmiképpen sem Baudelaire-hez, hanem inkább Dosztojevszkijhez hasonlítanám. Ugyanis érdekes módon Arany és Dosztojevszkij is csaknem évre és napra kortársak, de ezen kívül Arany és Dosztojevszkij életművében összehasonlítási alapot jelent a bűn és bünhődés lélektani motívumának meghatározó jelenléte is. (Ez az „eszmei tengelye” tulajdonképpen nemcsak az ismert Arany-balladáknak, hanem a költő nagy eposzainak, a Toldinak, a Buda halálának stb. is.) Hunyt mesterem Arany János költészete nekem már irodalmi eszmélkedésem legkorábbi szakaszában is jelen volt. A háború után, amint az köztudott, a csehszlovák hatóságok tájainkon betiltották a magyar iskolákat. Apám szlovák iskolába nem akart beadni, ezért az előző magyar érából a falunkban maradt magyar tanító gimnazista fiától vettem magánórákat. Ő meg mindjárt az elején a lehető legjobb tankönyvet nyomta a kezembe: hosszú hónapokig mással sem foglalkoztunk, csak Arany Toldijával. Következésképpen még ma is egész énekeket tudok emlékezetből a neves műből.  A második meghatározó Arany-élményem az volt – a gimnáziumi és egyetemi kötelező Arany-stúdiumokat természetesen leszámítva –, mikor az ötvenes évek közepén Illyés Gyula négysoros verses útinaplói hatására én is ilyen kis, gnómaszerű versjegyzeteket kezdtem írni (az első ilyen versciklusomat Gyalog Péterfala határában címmel 1956-ban az Új Szó le is közölte). Magától Illyés Gyulától meg azt kellett megtudnom, hogy ő Arany „szösszeneteinek”, „mondacsainak”, „akadémiai papírszeleteinek” az ihletésében írta az ilyen verseit. (A furcsa kifejezések természetesen magától Aranytól valók!)  Ezek után hozzáláttam ezeknek a számomra szinte apokrif Arany-szövegnek a felkutatásához (az Arany-kiadások ugyanis ezeket akkoriban rendre kihagyták), és felfedeztem magamnak egy új Arany Jánost. Ezeket a versnaplókat a költő akkor írta, mikor 1861-ben Bécs feloszlatta az országgyűlést, s az uralkodóház újra a nyílt erőszak eszközeihez nyúlt. Arany ekkor mindenben csalódva kb. másfél évtizedre mint költő elhallgatott. Legalábbis így írták az iskolai irodalomtörténeteink.  Csakhogy én kiderítettem magamnak, hogy bizony írt a költő ezekben az időkben is (kb. a Magyar Tudományos Akadémia titkáraként, majd főtitkáraként eltöltött évekről van szó), csak ezek a versei töredékesek, ötletszerűek, s persze annál frissebbek, játékosabbak, egyszerre szólaltatják meg az idősödő költőre annyira jellemző bölcsességet és iróniát.  Ezeknek az akadémiai töredékverseknek a hangulatát leginkább az ugyancsak ezekből az időkből származó Vojtina ars poétikája című  versből ismerhetjük meg a legteljesebben, ahol a tanárköltő oktatja az öntudatos fűzfapoétát. Erre az élményemre akkor emlékeztem vissza szerencsésen, mikor a hetvenes években magam is hosszú évekre elhallgattam, illetve csak kritikákat, s irodalomelméleti és irodalomtörténeti tanulmányokat írtam, s nem tudtam visszatalálni a vershez. Az évtized végén, már nem tudom, milyen indítékoktól vezéreltetve, eszembe jutott, hogy a Vojtina ars poétikájában milyen szerencsésen integrálódik a filozófia, az irónia és önirónia: hogyan valósul meg és hogyan cserélődik föl az oktató és oktatott „én” egy tudaton belül, s hajlik így végül is az egész valamiféle skizoid paródiába.  Elővettem Arany ilyen ihletésű verseit, s a nyolcvanas években megszülettek az én parodisztikus szövegeim, a Mittel-versek. Az irodalomkritikusaim úgy tudják, hogy elsősorban a lengyel Zbigniew Herbert és a magyar Kálnoky László a keresztapja Mittel úrnak, most elárulom, hogy bizony legalább olyan mértékben Vojtina Mátyás, illetve hát Arany János is ludas a dologban. Arany János Pozsonyban Nem tudom, járt-e Arany Pozsonyban (az irodalomtörténetekben nincs rá adat), de valószínűleg és sajnos: nem. Játsszunk el a gondolattal, hogy most, kétszázévesen megjelenik a körünkben: mit mondanánk neki? Én, személy szerint, azt mondanám, amit Oravecz Imre mond az Illyés Gyula Szajlán című versében az akkor már rég halott Illyésnek. Azt ugyanis, hogy „Isten hozta. Köszönöm, hogy itt van. Érezze magát otthon”. Ő meg valószínűleg szomorúan elmosolyodna, s azt mondaná, hogy az lehetetlen, mármint otthon érezni magát nálunk, mert úgy látja, hogy a közben eltelt kétszáz esztendőben semmi sem történt a glóbuszunkon, most is ugyanaz a bizonytalanság, kiábrádultság, iránytalanság uralkodik a világban, az ember értelmében és érzelmeiben, mint az ő idejében.  Tőzsér Árpád