Vágyakozó pillantások és térdkaszáló szekerek

Nem azzal, amivel a Trója rendezője, Wolfgang Petersen tette, a történelmi hitelesség megkerülésével. Stone annál sokkal többet tud a szakmáról, és sokkal többet akar elmondani a filmmel, mint a trendi szórakoztatóirányt akció-, katasztrófa- és fantasztikus kalandfilmekkel, meg thrillerekkel és sci-fikkel (ezekben a műfajokban alkotott például Petersen) kiszolgáló alkotók. Őt inkább odacsapós, szókimondó rendezőnek ismerjük, aki Hollywood egyik legbátrabb filmeseként Vietnam miatt „jól odamondogatott” Amerikának A szakasz című Oscar-díjas opusban. Aztán az ugyancsak Oscar-díjas Született július 4-én című háborús filmdrámában továbbvitte a témát, megmutatva egy vietnami veterán sorsán keresztül, min kell ahhoz végigmennie az embernek, hogy önkéntes hős honvédő katonából háborúellenes aktivistává váljon. Szívta a fogát már Amerika az Oliver Stone-i valósághűség miatt, azért, mert ő úgy próbálta a világ elé tárni Vietnamot és egyéb témákat is, ahogy az átlagamerikai látta és értelmezte a dolgokat.

Természetesen nemcsak ő bírált keményen, őt is bírálták sokszor. Fidel Castróról készített bensőséges portréja, a Comandante című, mindenki által ellenzett dokumentumfilmjével igencsak viharos vitákat kavart. A támadásokat akkor annyira nem bírta viselni, hogy átköltözött Európába. Újabban pedig a Nagy Sándor-film kapcsán nyilatkozott úgy, hogy egy időre távol kellene élnie Amerikától, s mostantól fogva sokkal több időt tölt majd Franciaországban. S hogy mi „menekülésének” az oka? A vihar, amely messze megelőzte a filmet. S amelyet Nagy Sándor szexuális irányultságának ábrázolása kavart. Miután Amerikában bemutatták a filmet, annyira támadták, hogy félő volt, hozzánk el se jut, vagy legalábbis vágatlan, cenzúrázatlan formában nem – bár nehéz lett volna megvágni úgy, hogy ne derüljön ki, amit Stone állít, vagyis hogy világhódító vezérünknek a szerelméből nemcsak az egzotikus szépségű feleségének, Roxanne-nak jutott, hanem hadvezérének, Hephaestionnak is. Aki, miután a fiú utódra vágyó Alexander, amolyan SM-jelenetben magáévá teszi Roxanne-t – ez a film egyetlen „szexjelenete”, villanásnyi Colin Farrell-hátsóféllel –, egyiptomi gyűrűt ajándékoz Sándornak, s bevallja neki, hogy az ő számára a Nap marad mindig. Kapcsolatuk „ógörög minta” szerint alakul, hiszen Nagy Sándor példaképének, a Trója-hódító legendás akháj harcos, Akhilleusznak ugyancsak volt „közeli” fiúbarátja, mégpedig Pat-roklosz. Ezt megintcsak Oliver Stone-tól kell megtudnunk, hiszen Petersen elhallgatta a Trójában, illetve kis módosítással, csalással mutatta be a viszonyukat, mivelhogy a két hellén szépfiút rokoni szállal fűzte össze. (ĺgy aztán a Nagy Sándor, a hódítót már csak azért is érdemes megnézni, mert a Trójához is szolgál adalékokkal.)

Lehet, hogy csupán kampányfogás volt az európai mozinéző leigázásához, hogy elhintették a sajtóban: Nagy Sándor szexuális igényeinek kiteregetése miatt Amerikában megbukott a film. Hogy aztán bukott-e vagy nem, nem tudni. Még akkor sem, ha van olyan statisztika, amely az év legjei közt „az év legnagyobb filmes pofára esésének” tarja a Nagy Sándor-filmet. Ám ennek – ha így lenne is – biztos más oka van, hiszen a széles közönség számára nem emészthető, esetleges felszisszenést kiváltható homoerotikus jelenet nincs a filmben. Csupán vágyakozó pillantások és egy nagy-nagy szerelmi vallomás, amelyből kiderül, nem is hagyják el egymást halálukig. Megfogadják, ha az egyik meghal, a másik utánahal. És ez így is történik (legalábbis a filmben). Hogy aztán Oliver Stone-nak van-e igaza a nagy világhódító orientáltságát illetően, vagy azoknak, akik tagadják a nagy port kavart másságot, megint csak ki tudja: fotó- és videofelvétel nem készült a hős afféle tetteiről, amelyek ezt vagy azt kizárólagosan bizonyíthatnák. Mi több, amikor Alexander arra kéri Hephaestiont, hogy éjszakára is maradjon vele, még a mosda-tónőjét is kiküldi a sátorból, így aztán szemtanúja sincs az esetleges együtt töltött éjszaka történéseinek.

De hát a hős Alexander nemcsak az ágyban csatázott, hanem a keleti végek felé indulva háborúzott is nagyokat kiterjedt egzotikus harcmezőkön. Apropó, de előbb felnőtt. Oliver Stone-nál nyolcévenkénti élet-korvágással érett kicsi fiúból harcba induló daliává. A felcseperedést ábrázoló egyes időoktávokban végignézi kígyóbűvölő anyja (Olympias) és egyszemű derék katona apja (Philip) marakodását, akik egymás ellen nevelik az angyali vonásokkal megáldott kicsi Alexanderkét, vagy ahogy anyuka nevezi, az ő kicsi Ahilleuszát. Aki aztán a történetet indító vergiliusi mottó szellemében, amely valahogy úgy szól, hogy a bátraknak kedvez a szerencse, megpróbál a nagy Ak-hilleuszra hajazni, vagyis a legjobbnak lenni – és ez sikerül is neki, hiszen világhódító útjával a Sándorok legnagyobbikaként tudott kiválni. De addig még bizonyítania kell Zeusztól való származását, vagy legalábbis eredetét illetően valami isteni vonalat kell produkálni és kimutatnia, hogy későbbi hadvezérei és katonái egy emberként álljanak mellette, és elhiggyék, hogy természetfeletti erő vezérli őket, s nem a halálba mennek, amikor negyvenezer fős seregbe verbuválódva frontálisan ütköznek a kétszázötvenezer fős ellenséggel. Na de erről – a kereskedelmi tévék magazintudósításának stílusában – majd később. Előbb arról, hogy alig pelyhedzik az álla, amikor katonainasként halált megvető erővel nekimegy a hatalmas fekete harci ménnek, Bukefalosznak, amelytől még a harcedzett vitézek is sírva-ríva menekülnek, s ahogy azt kell, s ahogy az istenekkel rokonítható későbbi világhódítóhoz illik, kemény kézzel és akarattal betöri, és úgy üli meg, hogy Bukefalosz meg sem válik a nemes fenéktől, és hátán a „jóságos” tirannussal harci pózba ágaskodik a teljes gázra állított indiai elefántok előtt is. Mert hódító Sándor nem ismert nemet, ha a dicsőségről és újabb barbár népek meghódításáról volt szó, azzal biztatta katonáit az ütközetre, hogy „előre a halálba, ha örökké akartok élni”. Hogy is ne mentek volna utána, hiszen azt ígérte katonáinak, hogy felszabadítják a világot – s mint bizonygatta nekik, ez az álma sikerülni is fog, hiszen ők nem úgy harcolnak, mint az általuk legyőzött perzsák, akik rabszolgaként harcolnak a királyukért, ők szabad katonákként indulnak a világot egyesíteni. El is jutottak egész Indiáig, de akkorra a katonák is belefáradtak a nagy véres menetelésbe, és arra kérték már nem annyira imázdott Sándorukat, hogy forduljanak vissza, menjenek haza. Mert idegen volt számukra India. Idegen a dzsungel-eivel, a majmaival, a kígyóival, a hatvannapos szakadó esővel, már nem kértek ebből a harcból. Megtörtek és hazakívánkoztak. S az addig vérszagra izguló zordon katonák e megtorpanás indoklásaként az emberi tényezővel hozakodtak elő: szeretnének már találkozni rég nem ölelt aszszonyaikkal és gyermekeikkel, hiszen volt a csapatban olyan is, aki még nem is látta csemetéjét. És Sándor talán hajlana is a szavukra, ha anyjával nem kellene megküzdenie, aki arra biztatja: Zeusz fia vagy, a világ a tiéd, vedd el, az istenek meghajlanak előtted. S apja intelme ellenére, miszerint a nők veszélyesebbek a férfiaknál, hallgat anyja szavára. Bele is törik a bicskája. Kénytelen kiadni a végső parancsot: „macedónok, hazamegyünk”.

Aztán már nincs is több a filmből, mint hogy a megtört Alexander végignézi Hephaestion haláltusáját, elsiratja, eltemeti és utánamegy a halálba.

Vannak e legújabb Stone-opus körül olyan hangok, hogy a filmbe bele kell látni Amerikát és Vietnamot, Amerikát és Irakot, ám ezzel kapcsolatba a rendező különböző interjúiban úgy nyilatkozott, hogy nem volt szándéka ilyen párhuzamállítás. Úgyhogy, ezt a motívumot hagyjuk is annyiban!

A Nagy Sándor, a hódító izgalmasabb film, mint a Trója. Talán mert összefogottabb – bár vannak olyan idősík-vágásai, hogy az ember csak kapkodja a fejét, hogy hova is ugrottunk, előre vagy hátra. Izgalmasabb azért is, mert nem akart túl sokat markolni, „csupán” Nagy Sándorról akart (élet)képet festeni: kidomborítva Alexander lelki ingadozásait, lelki átalakulásait, amelyek harci cselekedeteiben irányították. Izgalmasabb, mert dinamikusabbak, összefogottabbak, követhetőbbek monumentális harci jelenetei. Néhol drasztikusak, gyomoremelően brutálisak, másutt a harci technikában meghökkentő (ha nem morbid ilyet mondani) szellemességet mutatnak – a katonákat térdben elkaszáló szekér.

Pazar a látványvilág, a műtermies Babilon-kép miatt sem kell igazán szemöldököt megvonni.

A Trójánál a Nagy Sándor, a hódító azért is izgalmasabb, mert karizmatikusabbak a színészei. Sándor szerepében semmi baj a kiszőkített Colin Farrell-lel – szőkesége furcsa, de hozzá lehet szokni. Hihető, hogy mennek utána a katonái, és akkor már nincs baj.

Falsabb a színészválasztás az anya esetében. Angelina (Nagy) Jolie olyan dögös, hogy ha lovat adnának alá, két világot is képes lenne meghódítani. Igaz, hogy a felnőtt Alexandernak anyja helyett inkább a lánya lehetne, de legalábbis a kishúga.

Jared Letónak (Hephaestion) olyan szépre van festve a szeme, s olyan pillantásokat vet a szeretett világhódítóra, hogy nem csoda, ha Alexander elcsábul tőle. Val Kilmer (Philip) „félszemű óriásként” hozza a hollywoodi dúvad formáját, a narrátorként jelen lévő Anthony Hopkinst pedig nem kell bemutatni.

A zene pedig a Vangelis-védjeggyel ellátott. Egyik futama – az indiai elefántok és a Sándor lovasai közti vágóhídjelenet alatt hallható – olyan monumentális tud lenni, hogy szinte látható.

Legyünk kíváncsiak Oliver Stone és Colin Farrell Nagy Sándorára. S ha hatásukra – történelmi ismereteinket felújítandó – még utána is olvasunk a história eme fejezetének, avagy idevágó történelmi ismereteinket a film megtekintése után kívánnánk megszerezni, akkor már nem ültünk három órát feleslegesen a sötétben.