Václav – az elfogadás mércéje

Jan Budař, Soňa Norisová, Jiří Vejdělek és Ivan Trojan a film pozsonyi sajtóvetítésénFotó: Peter ProcházkaAzért lehet ez így, mert (ahogy a Társasutazás esetében volt) ezúttal is olyan valóságszeletet ültetett át filmszalagra, amelynek bárki részese lehetett-lehet – elsősorban falusi közösségben élők, mivelhogy a Václav festőin mesés vidéki környezetben játszódik. Bukolikus-idillikus falusi nosztalgiázó sztoriként indul a film, a karosszék lábához rögzített sörösüvegtartó és hasonló, hatásos motívumok miatt igencsak elrugaszkodott komédiának hinnénk az első benyomás alapján, de aztán másfelé megy el a cselekmény, s a kibontakozás egészen meglepő.

Jiří Vejdělek emberábrázolásban, sztorizásban, miliőteremtésben menzeli nagyság. Nemcsak azért, mert Václav alakjával megteremtette Otyík – nevezzük így – féltestvérét, hanem mert visszamentünk egy kicsit az Én kis falumba (Jiří Menzel 1985-ös munkája). Visszamentünk egy időtlen világba, ahol még ČSSR-feliratú pólóban közlekedik a főhős, Václav (Ivan Trojan), s a mozgóárus ószerestől egy szocialista gyártmányú, használt házi kötőgépet vehet születésnapi ajándékba. De olyan világ is ez, ahol ugyancsak szülinapi meglepetésként a legmodernebb, szuper-hiper, állítható és könnyített könyökmankó jut az ünnepeltnek. A film egyik legmeghatóbb s maradandó epizódja, amikor Václav átadja anyjának (Emília Vášáry?ová) a saját kötésű kék pulóvert, s az anya magára ölti.

Vejdělek filmjével visszamegyünk egy olyan közösségbe, ahol mindenki mindenkit ismer, s ahol az emberek még közösségben élnek, egymás közelségében, egymás értésében – egy szép világban. Festett valóság lenne azonban a cseh opus, ha ez így is maradna. Ha elringatna bennünket jól választott helyszínével: a csodálatos cseh tájjal, közepében a baromfizajtól hangos omladozó kúriával. E környezetet azonban megzavarja egy „szépséghiba”, Václav, aki mindent összekever, mindent a maga esze szerint rendez el, úgy, hogy a végeredmény minden esetben a visszájára elsült gyerekes bosszú és jóakarat.

Václavnak ugyanis nincs ki mind a négy kereke – tudjuk meg a kezdő képsorokról, abból, ahogy a kerekező postásra és a hegyoldalon traktorozó bátyjára lövöldöz, s ahogy a merőlapát budiból merített tartalmát testvérére és a falumindenes polgármesterre lódítja. Václav a falu félnótása, akit azonban mindenki igyekszik elfogadni. Csupán egyetlen emberrel van állandó összetűzése, saját testvérével, Františekkel (Jan Budař). Vérbő komédia lehetne ebből, olyan fergeteges bolondozást lehetne csapni egy ilyen figurával, hogy az oldalunkat fognánk a nevetéstől. Akad is egypár ilyen jól kihegyezett komikus jelenet a filmben, csakhogy ez is lélektani eszköz, hogy a rendező felkészítsen arra, amit valójában fel akar fedni s amiben el akar mélyedni. Mégpedig Václav, a tizenkét éves gyerek szintjén maradt felnőtt legbelső énjében. Aki gyerekként veszítette el rajongásig imádott apját (a ČSSR-póló az apai kötődés jelképe), s aki képzeletben ma is apja kezét fogja, s még mindig apja tanácsai szerint cselekszik. A fantázián túl, a való világban két emberhez kötődik a legjobban: a néha már-már a türelmét vesztett anyjához, aki – bármennyire győzködik őt – nem engedi intézetbe a fiát. Továbbá Lídához (Soňa Norisová), a falu csábos szépasszonyához vonzódik nagyon, akivel František is csalja a feleségét. Lída, aki a film legemlékezetesebb, fürdőzős jelenetében férfivá teszi Václavot, olyan konfliktusforrássá válik a fivérek közt, hogy Václav börtönbe kerül miatta. Az anya és Lída petíciógyűjtésbe kezd, hogy Václav kegyelmet kapjon a köztársasági elnöktől. Ekkor és itt szabadulnak el az érzelmek igazán. Itt vésődik a néző lelkébe, amit lát, amit látott: a véresen komoly történet.

Jiří Vejdělek filmje az elfogadásról szól. Öt Cseh Oroszlánra jelölték. Holnap este – a díjátadón – kiderül az elfogadás mértéke.