Úton hazafelé

Ige: „Izráel fiai viszont szárazon mentek át a tenger közepén, és a víz falként állt jobbról és balról. ĺgy szabadította meg az Úr azon a napon Izráelt Egyiptom hatalmából.”

(II. Mózes 14:29,30.)

Egy történet szerint a hippimozgalom idején egy borzas külsejű ifjú hangosan hallelujázott az utcán, és azt énekelte, hogy milyen csodálatos az Isten, mert népét átvezette a Vörös-tengeren. Arra menve egy okos teológus megállt, és elkezdte magyarázni, hogy az a csoda nem is biztos, hogy olyan nagy csoda. Mert hát az a tenger nem olyan tenger volt, mint ahogy azt mi ma elképzeljük, sokkal inkább egy sekély tengeröböl, ahol ha megfelelő irányú és erejű szél fújt, akkor helyenként szinte teljesen el tudta tüntetni a vizet, mintegy kiszárítva a tengert. És ha Mózesék éppen ilyenkor jártak arra, könnyedén kelhettek át egy ilyen gázlón. Briliáns elméjét így megcsillogtatva a teológus továbbindult. Alig ment pár lépést, és hallja, hogy a hippi tovább hallelujázik. Visszamenve megkérdezte, hogy talán nem értette a magyarázatot? De igen! – volt a válasz. – Most viszont azért éneklek halleluját, mert Isten olyan csodálatos volt, hogy ugyanabba a vízbe az egyiptomi fáraó seregeit és harci kocsijait beleveszítette.

Az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulás az ószövetség népe számára egy meghatározó hitélménnyé lett. Isten formálta az ő népét még az egyiptomi csapások által is. Megmutatta, hogy mit jelent érintettnek lenni, mint például az első két csapásban történt. De a harmadik csapástól megláttatva azt is, hogy Isten különbséget tesz Egyiptom és Izráel között. Mindez pedig az utolsó, a tizedik csapásnál teljesedik ki, amikor Isten különös kapcsolatot teremt népével a páskabárány vére árán. Mert bár Izráel is érintett a csapás ítéletében, hiszen az minden elsőszülöttre vonatkozott Egyiptom földjén, Isten viszont elment azok mellett az ajtók mellett, és „kihagyta” azokat az ajtókat, melyeken az áldozati bárány vére ott volt. S ha Izráel fiai hűen az ajtókon belül maradtak, ha a szövetségben kitartottak, akkor nem érte őket az ítélet. ĺgy formált Isten egy egyiptomi szolgalelkű népből egy Istenének szabadon engedelmeskedő népet. Akit ha kellett, hát kerülő úton vezetett azért, hogy megóvja a kezdeti csaták esetleges kudarcaitól. Hogy később a Sínai-puszta meghitt magányában törvényével és szövetségével ajándékozza meg övéit, nekik adva a tízparancsolat kőtábláit. Isten ma is népévé fogadja azokat, akik az elemeknek és az embereknek való behódolás helyett szabad akarattal az ő követését, a neki való engedelmességet választják.

Izráel és Egyiptom küzdelmében az Isten és az istentelenség harcát is nyomon követhetjük. Egyiptom a bibliai szimbolikában a szolgasággal, a világ elemeinek való engedelmességgel azonos. A tenger pedig maga a bizonytalanság, az istentelenség szimbóluma. De Izráel fiai „szárazon mentek át a tenger közepén”. Azok pedig, akik sötét szándékkal indultak az egyszer már elengedett nép üldözésére, s így a sötétség erőinek engedtek az Isten helyett, maguk is ezeknek a mély és sötét örvényeknek lettek áldozataivá. Nem helyes az ma sem, ha az ember a sötétség démoni erőivel kacérkodik és játszadozik, mert olyan szellemet ereszt ki a palackból, ami fölött többé nincs hatalma, és nagy mélységekbe kerülhet általa.

A hit győzelméről is beszél ez a történet számunkra a hitetlenséggel szemben. Bár Isten sok jellel és csodával mutatta meg hatalmát Izráelnek, mégis mondhatjuk, hogy a hit bátor lépésére volt szükség ahhoz, hogy ez a nép Mózes után belelépjen a szárazzá lett tengerbe. Hit abban, aki idáig vezette és megoltalmazta, hit abban, aki most is előttük járt tűz- és felhőoszlopban, s végül hit és bizalom abban, aki megígérte, hogy Kánaán földjén ad otthont népének.

Jézus a tengeren járva közeledett az éjszakai viharban hánykódó, küszködő tanítványai felé. Péter felismerve őt, kilépett a hajóból a vízre…

S amikor süllyedni kezdett, akkor is volt, aki fölemelje…

A szerző református lelkész