Úriember és cigarettásdoboz

Megy az úriember az utcán. Elnézést is kell kérnünk tőle, hogy egy ilyen hétköznapi és földhözragadt szót használunk, hogy „megy”. Igen, igen, sokkal helyesebb, ha azt mondjuk: vonul.

És hogy úriember, ahhoz kétség nem férhet. Elegáns, mindamellett ravaszul lezser, hosszú fekete szövetkabát, ami lehetne bohém is, ha nem lenne olyan piszkosul drága. A kabáthoz tökéletesen illik a makulátlanul csillogó, igazi bőr félcipő is. Hasonlóképpen igazi bőr az a mobiltelefon-tok is, amit úriemberünk visel roppant elegáns, díszcsatos, fekete – természetesen valódi – bőr nadrágszíján. A nadrág és a zakó egy kész költemény – mit költemény: eposz! – s talán hozzá sem kell tennünk, hogy az összeállítást vakítóan fehér ing és egy igen elegáns nyakkendő koronázza meg, szolid nyakkendőtűvel és egy kevésbé szolid, jó vastag arany pecsétgyűrűvel az úriember jobb kisujján.

Ha eléggé közel mész hozzá – és vajon ki ne akarna közelebb kerülni egy ilyen pazar jelenséghez? – akkor érezheted reggeli dezodorjának csábos illatát, ami garantáltan huszonnégy órás védelmet nyújt az izzadás, a testszag, de talán még árvíz ellen is. Ha mindehhez hozzávesszük a nyáriasan napbarnított epidermiszt, ami nagy valószínűséggel valamely előkelő szépségszalon szoláriumának csinál jó reklámot, akkor tényként kell elkönyvelnünk: igazi, valódi, tősgyökeres úriemberrel van dolgunk!

S vonul az utcán, könnyedén, lezseren, elegánsan, könnyedségének, lezserségének és eleganciájának százszázalékos tudatában. Nem is lehet ezt talán megtanulni! Úgy van, erre születni kell!

Ekkor ez a csodafinom úriember a zsebébe nyúl és elővesz egy csomag cigarettát. Igen! Filteres, hosszú, aranyfeliratos! Előveszi a csomag cigarettát – közben vonul tovább –, megbontja manikűrözött kisujjának ápolt, rózsaszín körmével. Letépi a celofánburkolatot és hanyag, könnyed mozdulattal a földre ejti, oda sem figyelve. Hull a fényes, csillogó celofándarabka, s még földet sem ér, már repül is utána az ezüstpapír védőréteg. Vonulás közben, könnyedén, lezseren, oda sem figyelve.

Ezzel az egy apró mozdulattal a mi elegáns úriemberünk szétcipzározta magán a civilizációs jelmezt és előtűnt a primitív állat.

Elnézést, elnézést! Hogy egy ilyen durva kifejezést...! Elnézést, kedves állatok, nem akartalak benneteket megsérteni. Téged sem, szorgos méhecske, sem téged, gondoskodó gólyamadár, sőt még téged sem, te kedves mangalica, akik a magatok módján, valamennyire mind törődtök a saját hulladékaitokkal. De ez az ápolt dezodorszagú, szoláriumbarna, mobiltelefonos úriember nem törődik. Miért is törődne! Meg mivel is. Hisz talán a feje belülről is ilyen ápolt, dezodorszagú és szoláriumbarna. És biztosan annyira, de annyira tele van mindenféle fontos dolgokkal!

Hogy mit tud a legújabb mobiltelefon.

Meg hogy mikor nyit a szoli.

Az ilyen pici kis mozzanatok tárják fel igazából, hogy milyen icipici az a különbség, amely barlanglakó őseinktől megkülönböztet minket. Mármint ha egyáltalán van ilyen különbség.

Az úriember vonul. Mögötte meg hullanak a papírok.