Uram, te vagy

Ige: „Gondolj nyomorúságomra és hontalanságomra, az ürömre és a méregre! Mindig erre gondol, és elcsügged a lelkem. De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek: Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged. Az Úr az én osztályrészem – mondom magamban –, ezért benne bízom.” (Jeremiás 3, 19–24)

Minden ember őriz a lelke mélyén olyan képeket, amelyek nagy hatást tettek rá. Több mint tíz év távlatából így emlékszem egy zenei élményemre. Úgy hatott, mint egy megsokszorozott nehézségi erő, és belepréselt a padba, de egyúttal föl is oldozott, és szárnyaira emelt. Mintha egy más, a mi téridőnkön túli dimenziókról lebbentette volna föl a fátylat, bepillantást engedve valami mennyei, isteni világba. Az abaújszinai ősi templomban énekelt a Debreceni Kollégiumi Kántus, és szolgálatuknak egyik darabja volt Bárdos Lajos – Balássy László: „Jeremiás próféta könyörgése” című kórusműve. A vers a fönt is idézett bibliai könyv alapján íródott, a dallam és a harmónia pedig megsokszorozta az amúgy is súlyos szavak mondanivalóját. Vádak és önvádak, jaj és siralmak jellemzik az elejét. Jeruzsálem pusztulásán, a templom romlásán kesereg a próféta, siratja a babiloni fogságba hurcolt népet. Nem volt sem kapu sem kiskapu a menekülésre. Egy lélegzetnyi idő töri meg a komor hangulatot, és ami utána következik, az mindent más fénybe állít. Mintha a föld mocskáról és saját bajáról a próféta fölemelné tekintetét, a dallamív is fölfele száll, a harmóniák kitisztulnak, és kimondja az eddig is sejtett fölismerést: „De te, Uram, örökké vagy.” Az utolsó szóban egy tiszta, fényes D dúr szólal meg, ahol a hangok, az összhangok és felhangok is megtalálják helyüket. Mintha az örök rend állt volna helyre hirtelen. Mintha ezért az egy fölismerésért született volna az egész mű, hogy innen már egy megnyugodott mederben folyjék tova, és jusson el a végső fohászig: „Ó szólíts, Uram, s hozzád térünk, add vissza sok boldog évünk!”... Gyöngék a szavak, és aligha hiszem, hogy vissza tudják adni azt az élményt. De nem is az élmény az igazán fontos, hanem a fölismerés, hogy „Uram, te vagy!” Ez az ismeret elég volt a prófétának ahhoz, hogy keserűsége és baja enyhüljön, fájdalma elhordozhatóbb legyen. Egy dologban sziklaszilárd: az Úr el nem fogyó irgalma az, ami mind ez ideig megtartotta és a jövőben is megtartja. Mert „jó az Úr a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Jó csendben várni az Úr szabadítására.” (25, 26)

Most is advent van, a várakozás ideje. Mit várunk mi életünk nagy adventjeitől? Tudunk-e csendben várni, vagy csak elvárásaink vannak? Egymással szemben, a világgal szemben, még az Istennel szemben is; ritkábban önmagunkkal szemben. Két félelmem van. Az egyik az, hogy csak sírni, lamentálni tudunk, a lelkünk csüggedését, otthontalanságát látjuk. Vélt és valós sérelmeink sorolgatása után nem jutunk el annak fölismerésére, hogy szeret az Úr, azért nincs még végünk, hogy irgalma nem fogyott el végképp! A hontalanság éveiben is megtartott, mennyei otthonunk és polgárjogunk meg nem népszavazások kimenetelén dől el. A másik még tán rosszabb. Beleveszünk a világ dolgaiba, és észre sem vesszük, hogy fogságban a lelkünk. Nem jutunk túl a karácsonyi vásárokon, ez tölti ki adventünket, s ezzel a pörgéssel úgy átrepülünk majd az ünnepen is, hogy észre sem vesszük, az Isten nagy ajándékát. Pedig ott a jászolban Ádám és Éva édenkerti bukásának disszonanciája szelídült isteni harmóniává.

A szerző református lelkész