Uprising – nem futamodtak meg az eső elől a reggae-rajongók

Persze számoltak Pozsony ideális fekvésével is – közel az osztrák és a magyar határ, egyik oldalon sincs túltengés reggae-fesztiválokból, így hát belevágtak. És jól tették.

Ráadásul ideális helyszínt találtak az Uprisingnak, a Zlaté Piesky üdülőparadicsomot, amely távol esik a lakott részektől, így nem kell lehúzni a hangerőt éjjel tizenegykor. Lehet kempingezni, és bérelhetők faházak is, plusz ott a víz, a csobbanási lehetőség, amelyet a cudar időjárás miatt ugyan idén csak kevesen mertek kihasználni, de vonzerőnek nem kevés.

Tavalyelőtt mérsékelt érdeklődést tapasztaltam, a neves fellépők ellenére alig kétezer embert „számoltam össze”, a tavalyi rendezvényről lemaradtam, így aztán idén nem győztem kapkodni a fejem a tekintélyes tömeg láttán. Szombat este legalább hatezren csápoltak a nagyszínpad előtt az októberi idő ellenére. Az infrastruktúra is sokat javult, úgy tűnik, mostanra sikerült belőni a közönség fogyasztási és ürítési igényeit, és a zene mellett voltak kiegészítő programok is, úgymint iszapbirkózási bajnokság, graffiti-bemutató, extrém gördeszkások és bicajosok, dob-workshop és jóga-alapok tanítása.

A sátortáborban sok kassai, besztercebányai, poprádi, bécsi, illetve magyarországi autót láttam, sőt felfigyeltem egy brit rendszámú furgonra is. Kiderült, hogy egy új-zélandi fiatal pár keveredett ide, akik Londonban bérelték az alvásra is alkalmas kocsit, hogy bejárják Európát, különös tekintettel az útjukba eső fesztiválokra. Megleltem tehát az Uprising legmesszebbről érkező látogatóit: Cynthia és Matt akár a rendezvény reklámfigurái is lehetnének, mivel dicséretesen sokat összeolvastak az interneten Szlovákiáról, illetve a helyszínen fellépőkről.

A válogatás remeknek bizonyult: a roots-tól a dancehall-on át az electro-dubig számtalan stílus képviselői megfordultak a két színpadon, illetve a DJ-knek fenntartott harmadikon. Mivel olvasóink zöme feltételezhetően csupán arról a bizonyos jellegzetes lüktetésről ismeri fel a reggae-t, igyekszem pár szóban bemutatni a műfajon belüli stílusokat is az Uprising fellépőin keresztül.

Az első este, szakadó esőben színpadra merészkedő Jah Mason, az egyik legnagyobb húzónév például a 90-es évek végén népszerűvé vált dancehall-t keveri a ragga stílussal, azaz dallamos, jól táncolható számokat ír, melyeket néhol gyors, kántálós szöveghadarással dúsít fel. A stílus jellegzetessége a hangmagasságokon túl a hangszínt is gyakran váltó énektechnika, amely a monotonitást hivatott csökkenteni. Az esőköpenyekbe és gumicsizmába öltözött közönség hálás volt mindezért a jamaicai sztárnak, sőt kifejezetten jó bulinak tekintették a sárdagasztást.

Másnap az égiek kegyesebbnek mutatkoztak, vagy talán maga Jah Rastafari járt közben náluk a fesztivál érdekében. Az old school csapott össze a new school-lal, ami persze nem véres háború, csupán hozzáállás kérdése. A régi iskola vívmányaiból táplálkozó előadók jellegzetes példája a svájci és karibi gyökerekkel rendelkező Cali-P, aki tagadhatalanul Bob Marley-rajongó, emellett a műfaj fejlődését sem hagyja figyelmen kívül. Pár éve robbant be a köztudatba, csakúgy, mint német kollégája, Cornadoor vagy az Olaszországból Jamaicába „emigráló” Alborosie.

A francia Dub Incorporated zenekar – régi kedvenceim – tipikus példája a különböző hatások sikeres összeeresztésének: a roots reggae, dancehall, dub elemekhez arab dallamokat rendelnek hozzá, két frontemberük van: egy mély hangon kántáló, rasta-frizurás MC és egy marokkói származású, igencsak képzett énekes. A dubnál előtérbe kerül a ritmus-szekció (dob-basszus) és a különböző effektek, visszhangok. Nem rettennek vissza az elektromos hangszerek használatától és a rappeléstől sem.

A szombat éjjel fellépő, mainstream rádiók által is játszott brit-indiai Panjabi MC még tovább tágítja a műfaj határait, az egzotikus banghra stílust is belopva a tánczenébe. Egyfajta indiai hiphop ez, mindenféle zenei irányzat keveréke, egyhúros pengetőhangszerre és az úgynevezett dhol dobra alapozva.

Hogy mennyire divat és mennyire életstílus a reggae ebben a régióban, azt egyrészt a Bob Marley-pólókat, zöld-sárga-piros, illetve zöld-fekete zászlókat, afrikai bizsukat, szépen faragott pipákat értékesíteni próbáló árusoktól igyekeztem megtudni, másrészt a rasta-hajzatot viselő fiataloktól. Kiderült, többségük ugyan aktív környezetvédő, sok közöttük a vegetáriánus, és nem vetik meg a „szent növényt” sem, a reggae filozófiai alapját képező rastafariánus vallást csak amolyan érdekes adaléknak tartják. A dreadlock mára ugyanolyan divat lett, mint a piercing vagy a tetoválás, a reggae pedig elsősorban bulizene számukra, amelyre jól lehet táncolni.

Summa summarum, igazi jamaicai fíling uralkodott végig, és bebizonyosodott, van igény egy ilyen rétegfesztiválra a régióban. A kifejezetten barátságtalan időjárás ellenére Jamaica fő exportcikke ismét lelkes fogyasztókra talált tájainkon.