Ünnepnap szekérrel, puttonnyal, nótával

Ha a falusi porta téli ünnepe a disznóvágás – noha manapság a legtöbb helyütt igyekeznek minél gyorsabban elintézni ezt is, például micsoda hatalmas a háziak öröme, ha a böllér már délben csomagol, mintegy jelezvén, vége az eseménynek, mely valamikor egész napos szertartásként mulatással kísért disz

Ha a falusi porta téli ünnepe a disznóvágás – noha manapság a legtöbb helyütt igyekeznek minél gyorsabban elintézni ezt is, például micsoda hatalmas a háziak öröme, ha a böllér már délben csomagol, mintegy jelezvén, vége az eseménynek, mely valamikor egész napos szertartásként mulatással kísért disznótoros vacsorával zárult –, akkor a borvidékek őszi ünnepe a szüret. Nem tudom, manapság hogyan van arrafelé, amerre születtem és ifjúkoromat töltöttem, közel a tokaji lejtőkhöz, de a határon innen, mindenesetre az ünnep hangulata az ötvenes években már hetekkel a hivatalosan, hangszórón bejelentett nagy nap előtt belengte a kisvárost, áradt az udvarokból, ahol előkerülve a pincékből, kamrákból hordók, kádak, puttonyok, léhók sorakoztak öblítésre vagy alaposabb mosásra, abroncshúzásra, javításra várva. Megszaporodott a kádárok munkája, ritmusosan, messzire hallhatón muzsikáltak szerszámaik a dongákon, új hordók is készültek, hogyne. A kisváros utcáin darálók, prések tűntek fel a lovas kocsikon. A hegyen pedig gyakrabban fordult puskájával a kerülő, s ha észrevette, hogy illetéktelen személy hatolt be valamelyik szőlőbe, mely a tőkék alatt is tisztára gereblyézetten várta a szüretet, beledurrantott a levegőbe, mire a tolvaj nyomban menekülőre vette a figurát. Minthogy az efféle történetek nem maradhattak titokban, tett róla maga a kerülő, akit természetesen minden gazda ismert, miként ő is minden gazdát, hol pálinka, hol bor volt a jutalma, néha annyi, hogy embernek nézte a madárijesztőt, s megint durrantott.

Aztán eljött a nagy nap, az arra hivatottak döntése alapján általában október első hetében, amikor a később érő szőlőfajták fürtjeinek leve megüti a kellő cukorszintet. Kora reggeli órán már talpon volt a kisváros, befutottak a közeli és távoli rokonok, hiszen a szüret mifelénk, és egészen biztosan más borvidékeken, Madeirát is beleértve, úgyszintén lelkeket családi kalákába szólító ünnepnek számított. Aztán hamarosan megkezdődött a felvonulás a hegyre, természetesen nem öltönyben és nagyestélyiben, következésképpen meglehetősen színes képet mutatott a kisebb-nagyobb csoportokban haladó fejkendős, micisapkás, usankás, simléderes, késekkel, ollókkal, kék, piros, zöld, fehér edényekkel felszerelt sereg. A nyirkos, ködös időben pálinka melegítette a felnőtteket, bennünket, gyerekeket meg a boldogság, hogy fent ülhettünk-állhattunk a szekéren, kádak, puttonyok, vödrök, elemózsiával teli kosarak, táskák között lelve talpalatnyi helyre, s nézhettük a kocsis magasából, amint a lovak, Fáni és Csillag feszülő izmokkal kaptatnak felfelé a hegyre, meg-megcsúszva a hepehupás, esővíz vájta árkokkal tarkított földúton. Traktoros alakulatok is feltűntek, ugyancsak vidám emberekkel a pótkocsijukon. A természetes, vagy ha úgy tetszik, a természethez közeli életvitel és a gépiesedés határán éltünk éppen, de még az előbbi által számomra, s minden bizonnyal nemzedékem számára is megannyi élvezetes mozgásteret adó lehetőségek dominanciájával. Fel sem szállt a köd, a harmatnak sem volt ideje felszívódni, és már úgy nézett ki a Nagyhegy, valamint a vele völgyet alkotó Kishegy a sok-sok hajlongó szüretelővel, mint ringó gyönyörű nő tarka szoknyában, meztelen felső testtel, már ha eltekintünk attól, hogy az egyik hegyet deréktól fölfelé csupán néhány fa, galagonya- és kökénybokor díszítette, a másik csúcsát egybefolyó akácerdő borította. Közben teltek a puttonyok furminttal, rizlinggel, juhfarkkal, leánykával, hárslevelűvel, s a puttonyokból a kádak. A lovak meg szilvafához kötve hátra-hátrafordultak időnként, közönyös tekintettel bámultak, amerre a tőkék futottak egyenes sorokban a dombnak. Mi, gyerekek úgy voltunk, hogy nekünk amolyan hozd ide, vidd oda feladatok jutottak, ám ha mégis beálltunk a sorba, két mondatot hallottunk, mindkettő a figyelmeztetésé volt, meg ne vágjuk a kezünket, a másik, szedjük fel a földről a szemeket. Erről az utóbbi parancsról később sem feledkeztem meg, amikor például középiskolásként az állami gazdaság vagy a szövetkezet szőlősébe vittek szüretelni, ahol pedig lehetett barbárkodni, a kutya se törődött munkánk minőségével, akár dobálhattuk egymást a fürtökkel. Kiskoromtól kezdve láttam szüleimet a szőlőhegyen dolgozni, metszeni, kapálni, permetezni, fejelni, kötözni, így tanultam meg, hogy minden lehullott szem is kincs, mert bizony hosszú és fáradságos az út, amíg a csupasz venyigétől eljut az ember a dús tőkék levelei között édesen mosolygó fürtökig. És akkor még hol a napfény, a föld, a víz és a többi láthatatlan ajándék, melyeket a természettől kapott minden egyes szem?! Ezt elpazarolni, otthagyni az enyészetnek – bűn. Azért a mákos kalácsra szívesebben emlékezem, mint a szemszedegetésre. Nagymama sütötte, aki otthon maradt, hogy gazdag vacsorával várja, húslevessel, pörkölttel, töltött káposztával a hazaérkező csapatot. De ne siessek annyira előre, hiszen a dél körül elköltött ebéd után új lendületet vett a szüret, a pálinkától, óbortól emelkedett a hangulat olyannyira, hogy egyszer csak a szemközti hegyoldal elkezdett nótázni mind hangosabban, mintha a mi oldalunkat akarnák provokálni. Nem nagyon volt rá szükség, mert a dal halkan, női ajkakról indulván, ott keringett már a szomszédunk szőlősorai között, csupán fel kellett erősíteni, s ez nyomban meg is történt, miközben apám megjegyezte, sebaj, tavaly ez az oldal kezdte előbb. Nincs róla tudomásom, hogy Kodály éneklő szüretelők közé csöppent volna valaha, ám ha akkoriban ott, abban a közösségben megjelenik, alighanem csordultig telik a lelke boldogsággal, majd nagy cikket kerekít arról, mit jelent, amikor kéthegynyi alkalmi kórus spontán öszszeénekel.

Aztán véget ért a dal. Mikor ereszkedett le a nap a Nagyhegy mögött, a legszebb díszüktől megfosztott tőkéken legfeljebb itt-ott maradt apró fürt, ahogy mifelénk mondják, csilling, észrevétlenül megbújva a levelek alatt. Örüljenek a böngészők. A kerülő még egyszer megjelent egy kupica pálinkára, dicsérve a termést, elismerve megőrzésében szerzett saját érdemeit, majd elindultunk. Hazafelé mindig izgalmasabb volt az út. Nem a gyalogos szüretelőknek, akik más irányba mentek, hanem a lovaknak, a kocsisnak, a két-három felnőtt kocsikísérőnek és nekünk, pulyáknak, akiknek retúrjegyet is sikerült szereznünk a járműre. A hepehupás hegyi út meglehetősen meredeken lejtett ugyanis helyenként, a teli kádakkal megrakott szekér szinte nyomta előre Fánit és Csillagot, máskor meg a borulás veszélye fenyegetett, szükség volt tehát férfikézre, minket meg ilyenkor lezavartak még a saroglyáról is. De mindig baj nélkül hazaérkeztünk, a szőlővel együtt, melyből a sok bort látott jó öreg hordókban fénylő nedű lett, mire eljött a disznóvágások ideje. Újra dalokat hozva magával.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?