Ülve szeretne már játszani

Minden mozzanatát mélyen elraktározta magában a parlamenti díj-átadó ünnepségnek. Azt a pillanatot is, amikor zavarában, a kitüntetéssel a kezében elfelejtett meghajolni a jelenlevők előtt.

„Soha olyan lámpalázam nem volt, mint azon a bizonyos kedd estén, március 14-én. A nevemen szólítottak, s mivel a rossz lábam, de inkább a bot nem engedi, hogy mindkét kezemet használjam, Emőke lányommal megbeszéltük, hogy ő veszi át a díjat. Kezet fogott velem az elnök asszony, a miniszterelnök úr és a házelnök, s amikor megfordultam, hogy elindulok vissza, a helyemre, zavaromban még egy biccentésre sem futotta. Legenda? Édes istenem! Sokat dolgoztam, az tény, ezt nem kérdőjelezheti meg senki. Hatvanhárom éve vagyok a pályán, azóta viszem ezt a komédiát.”

Rövid, ám annál izgalmasabb úton jutott el a színpadig. Nevelőapja, Lőrincz János fertőzte meg a színházzal, pontosabban azzal, hogy ő volt a Déryné Színkör megalapítója Pozsonyban.

„Gyönyörű átok ez. A leggyönyörűbb, amit csak el tudok képzelni. Ha nincs a nevelőapám, talán egészen máshogy alakul az életem. Édesapám azon az éjszakán halt meg, mikor én a világra jöttem. De azzal, hogy Lőrincz János feleségül vette az édesanyámat, engem a fiává fogadott. Ezért csak úgy tudok róla beszélni, hogy ő az én apám. A vér szerinti hastífuszt kapott a fronton. Kántortanító volt Egyházasbáston, mai nevén Újbáston, Fülek közelében. Egy-másfél évig élt az édesanyámmal, aztán elvitték a frontra. Onnan került már betegen a komáromi kórházba. Édesanyám követte őt nagy pocakkal. Meglátogatta a kórházban, de mivel úgy érezte, hogy napokon belül megszületek, nem vállalkozott a visszaútra, Egyházasbástra. Messze volt a község, ráadásul nehéz idők jártak ezen a tájon 1942-ben. Pozsonyba sem mehetett a szüleihez, mert az akkor külföldnek számított. A legrövidebb és a legbiztonságosabb út Galántára vezette, a nővéréhez. Így születtem én Kodály szeretett városában. Két óra különbség volt édesapám halála és az én megszületésem között. Anyám előtt azonban ezt eltitkolta a nővére, az én keresztanyám. Félt elmondani neki. De ami érdekes: apám is, anyám is Komáromban vannak eltemetve. S mit ad Isten? Hol volt magyar színház? Itt. És én ide kerültem. A sors valahogy ide vezérelte a szüleimet.”

Tízéves lehetett, amikor megalakult a Déryné Színkör. Negyven-nyolcban, amikor átrendeződtek a határok, szlovák iskolában lett kisdiák. Ötvenháromban nyitotta meg a kapuját a magyar iskola Pozsonyban, ötvenkilencben érettségizett a Zoch utcában. Galántáról ugyanis időközben Pozsonyba költözött a család.

„Albérletbe kerültünk anyám nővéréhez. Heten laktunk az egyszobás lakásban. A komplett család. Amikor Zsuzsi húgom megszületett, anyámnak ez kapóra jött egy újabb költözéshez. De látta, hogy Lőrincz fater megfertőzött a Déryné Színkörrel, és ha csak lehetett, vitt magával kisebb-nagyobb gyerekszerepekre, átpasszolt Érsekújvárba, apám apjához, hogy ő majd szépen kiveri belőlem a színház iránt érzett hóbortomat. Azt mondta neki, szeretné, ha kántortanítót faragna belőlem, mert a vér szerinti apám is az volt. Mire a nagyapám: És ha rossz kántortanító lesz, mert nem lesz hozzá kedve? Anyám sem hagyta magát: És ha rossz színész válik belőle? Az már az ő baja lesz, vágta rá a nagyapám.”

Érsekújvárban is „útjában állt” a színház.

„Feltűnt egy bútorszállító kocsi azzal a felirattal, hogy Matesz. Magyar Területi Színház. Na mondom, én oda elmegyek! Gyerekelőadás volt. Emlékszem a címére: A lusta méhecske. Tizennégy éves lehettem. A szünetben odamentem egy színész bácsihoz, aki egymagában cigarettázott. Mondtam neki, hogy én is színész akarok lenni. Nem küldött el a büdös fenébe. Átölelt és figyelmeztetett, hogy egyvalamire nagyon fel kell készülni. Csehszlovákiában egy magyar színész csak adhat. Ez a kötelessége. És ne várjon cserébe érte semmit. Diplomás pályakezdőként aztán én is a színházhoz kerültem, a színész bácsival, Tarics Jánossal pedig kollégák lettünk. És most már azt is elmondhatom, hogy Jánosnak nem volt igaza. Ugyanis rengeteg tapsot, elismerést, szeretetet kaptam.”

Most pedig a legrangosabb elismerés birtokosa lett, amellyel magyar színészt jutalmaznak.

„A hetvenes-nyolcvanas években ez nem történhetett volna meg. Határon túli magyar színész ilyen komoly elismerésről nem is álmodhatott. Akkoriban gyakran vendégszerepeltem a győri Kisfaludy Színházban. Még rádióztam is Pesten. Egy hangjátékban Latinovits Zoltán és Bara Margit partnere lehettem. Erre nagyon büszke vagyok. A győri színház igazgatója és a Magyar Rádió akkori főrendezője hívtak, csalogattak, hogy gyere, költözz át, találunk neked helyet. Borika, a feleségem benne is lett volna, én viszont hallani sem akartam róla. Nekem itt van dolgom, ezen a tájon, és akkor is ehhez tartottam magam. Itt is maradtam. A kitüntetésben bizonyára ez is szerepet játszik. Hogy hűséges maradtam Komáromhoz.”

Huszonkét évvel ezelőtt ő is színházat alapított. A Teátrum Színházi Polgári Társulást.

„A kilencvenes évek második felében egyre kevesebbet tájolt a Jókai Színház. Bártfán voltunk Borikával, ahol több magyar fürdővendég kérdezte tőlem, hogy miért nem jár feléjük mostanában a színház? Hiányoltak bennünket. Tudtam, hogy tennem kell valamit. Nyáron, amikor nem volt sem próba, sem előadás, leszűkített szereplőgárdával indultunk útnak egy-egy előadással. Két hétre mentünk. Rászántuk az időt. Akkoriban kevesebbet foglalkoztatott bennünket a pozsonyi rádió magyar nyelvű adása, így nyáron teljesen szabadok voltunk. S mivel a színház autóbuszát nem kaptuk meg, lépnem kellett. A kollégák közül sem akarta mindenki feláldozni a szabadidejét. De jöttek az akkori főiskolások, Kiss Szilvia, Olasz Pityu, Gál Tamás, ők játszották a főszerepeket. És bejártuk a kisközségeket. Olyan helyekre jutottunk el, ahol korábban élő színészt senki nem látott. Játszottunk Csókos asszonyt, Gül babát, Mágnás Miskát. És élő zenével. Összeszedtem a zenekart. Meghívtam egy hegedűs hölgyet Győrből. Észrevettem, hogy sírt a tapsnál. Ildikó, mi a baj? – kérdeztem tőle. Összezörrentél valakivel a zenekarban? Nem, Matyi bácsi, dehogyis! Most döbbentem rá, mit jelent az a szó, hogy küldetés. Ennek több mint húsz esztendeje, és azóta is viszem a Teátrumot.”

A színházban is gondolnak rá, mert ő is gondol rájuk. De már csak kisebb feladatokra vágyik, nagyobbakra nem. És nem a szereplési vágy fűti, hanem a megszokás, hogy ő és a színpad hatvan éve összetartoznak.

„Annyira lecsámpásodtam, hogy már csak ülve szeretek játszani. Mint A beszélő köntösben. Megyek, ha verset mondani hívnak, vagy zsűrizni, de nagy szerepre már nem merek igent mondani. Tudom, hogy azzal már nem ütném meg azt a szintet, amit elvárok magamtól.”

Kossuth-díjas színész ülő szerepre vár?

„Ez úgy hangzik, mint egy apróhirdetés szövege. Nem rossz ötlet. Vállalom.”

A szerző a Vasárnap munkatársa