Üdvözöljük a vidámparkban

Még a szerda esti fő attrakció, Nick Cave sem tudta kitetetni a „megtelt” táblát. Koncertjén nyugodtan előre lehetett sétálni, meglehetősen szellősen voltunk a nagyszínpadnál, még akkor is, ha ez több tízezer embert jelent. Én harmincezerre saccoltam magunkat, a kortalan ikon és öregedő bandája, a Bad Seeds sötéten izzó dalait pedig egyáltalán nem találtam ide valónak, azzal együtt, hogy magába a produkcióba zeneileg nem lehetett belekötni. A Sziget ugyanis mára egy gigantikus vidámparkká „fejlődött”, ahová kikapcsolódni, bulizni mennek az emberek, nem pedig lázadni és elmélkedni. A közönség összetétele olyannyira átalakult, hogy a szervezőknek szerintem el kell gondolkodniuk azon, hogyan tovább. Az árak növekedése miatt épp az a réteg szorult ki végleg a fesztiválról, amely számára anno létrejött. Ma az okostelefonos, középosztálybeli magyar fiatalok, valamint a kalandra vágyó külföldiek Mekkája a fesztivál. Ha továbbra is tömegrendezvény akar maradni, alapvetően divatkövetőnek kell lennie. Például abban is, hogy a megváltozott érdeklődésű publikumnak kiket kínál fő fogásként. Ez akkor is így van, ha bizonyos értelemben maga is képes divatot diktálni: sokak számára érdekesebbé tenni addig ismeretlen zenekarokat, produkciókat. De az aktuális irányzatokat is be kell építeni a programba, mert ha ezt nem teszik, anyagilag nem tudnak talpon maradni. Faramuci helyzet ez, nem irigylem a szervezőket, akik egyébként tényleg kiteszik a lelküket. Például a szerintük is sekélyesre sikeredett idei felhozatalt látványos attrakciókkal próbálják megspékelni. A nagyszínpad előtt minden este más-más vizuális esemény tanúi és részesei lehetünk. Szerdán például tízezer lufit eresztett szélnek a nagyérdemű. A backstage-ben egész nap fújták őket, aztán a Skunk Anansie remek, kezeken járós produkcióval megfejelt, őszintének tűnő koncertje után villámgyorsan szétosztották. A zenekart ráadáslehetőség nélkül lezavarták a színpadról, és némi kínos moderátori poénkodás után kezdődött a visszaszámlálás, majd a levegőbe emelkedtek a lufik. Megmondom őszintén, nem szívesen lennék lufifújó a Szigeten, mert nagyon letörne, ha többórás munkám gyümölcse két perc alatt eltűnne a sztratoszférában. (Önök ezt itt például már három perce olvassák, és hol van még a vége?)

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"118540","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]] Egyértelmű tehát, hogy a fesztivál, mely egykor alternatívnak számított vagy legalábbis annak gondolták, több mint egy évtizede vastagon a tömegkultúra része. Nemcsak jelenség, hanem társadalmi lakmuszpapír és marketingesemény is. Miközben ott feszül benne a különös ellentmondás: alapjában véve szórakoztatóipar, ugyanakkor annál látványosabban többet akar. Mert miközben ez is egy vállalkozás, ahol maximális fordulatszámon zajlik a tömeg kielégítése, nívós kulturális programok terepe is. Talán furcsán hangzik, de tény, hogy jelenleg a magyar állam után a Sziget költi a legtöbbet minőségi kultúrára. Évente körülbelül 400 millió forintot. Azaz többet, mint az ebből a szempontból rendszeresen etalonként emlegetett Budapesti Tavaszi Fesztivál vagy a Miskolci Operafesztivál. Más kérdés, hogy a Magyarország legnagyobb kulturális vonzerejének deklarált rendezvény költségvetésében ez mindössze 10 százalékra rúg. Nem kell különösebben értenünk a gazdasághoz, hogy felfogjuk, mily paradoxon ez. De térjünk vissza a szerdai napra, és soroljunk fel néhány emlékezetes fellépőt. A már említett Nick Cave and the Bad Seedsnek köszönhető, hogy a közönség átlagéletkora némiképp emelkedett a szerdai napon. Nagy örömömre sok negyvenessel–ötvenessel találkoztam, de sok olyan huszonévessel is, akiknek tetszett a dolog.Az előttük zúzó Die Arzte trió már sokadszor lépett fel a Szigeten, én legalább négyszer láttam őket, és bár emelem kalapom előttük, mert életben tartják a punk-rockot Németországban, mégsem értem, miért volt fontos ismét elhívni őket. Mára ugyanis a szigetes német közönség is rájuk unt, a keverőpultig sem álltak, szóval a szerda mínuszos nap lesz, ha jól saccolom. Meglepő és izgalmas dallamokat a világzenei színpadon hallottam. Már a legrekkenőbb hőségben fellépő új-zélandi Moana and the Tribe is érdekes volt. A frontlány sok mindent csinál abban a kis országban: énekesnő, rádiós műsorvezető, polgárjogi harcos, bulvárceleb. Én a helyében nem szerepeltetnék két törzsi táncost a koncerten, mert ez ugyanolyan tré gesztus, mint magyar néptáncosokat bevetni egy Quimby-koncerten. Az utánuk következő Tako Lako zenekar egy dán–szerb kommandó, kifejezetten a nemzetközi porondra dimenzionálva. A programfüzetben ígért „őrült cigány-beat” zenéjükre felettébb kíváncsi voltam, mert erősen fennállt a parasztvakítás veszélye. Ráadásul az a két dán állampolgár, akikkel a koncerten találkoztam, sosem hallott még erről a zenekarról. Nos, ez egy tipikusan külföldi haknikra szerveződött brigád, gondoltam, amikor fülelni kezdtem. A zene viszont kifogástalan volt: kellően invenciózus, a balkáni roma dallamokat a kortárs dzsessz-rockkal összeeresztő szellemes katyvasz. A klarinétos lány pedig egy extra lájkot is megérdemel tőlünk: ritkán jut női versenyző ekkora szerephez egy hangszerközpontú, „agyeldobásos” koncerten. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"118652","attributes":{"alt":"","class":"media-image","height":"360","style":"width: 480px; height: 360px;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]A Sziget első napjáról készült nagy képes összeállításunk!