Üdvözöljük a Pokol Klubban!

Ördög és pokol, vétkek és erények, zene és megbo-csájtás. Az úristen nagy zenerajongó, ezért rendre megkegyelmez a korszakos zseniknek, beengedi őket a mennybe, miközben Lucifer odalent szívesen bulizna egy jót. Kinézett magának néhány híres halottat, és már tele a hócipője a „főnök” kegyes-ségével.

Ez a fő mondanivalója Strieženec Alex Lucifer és az angyalok hangja című zenés monodrámájának, amelyet november 30-án telt ház előtt mutattak be a somorjai művelődési házban, január végén pedig Pozsonyban láthatta a közönség. A Csemadok-székház nagyterme ugyan nem telt meg, de fogjuk ezt a szerencsétlen pénteki napra és ne szapuljuk a lusta helyieket. (Bár az is megérne egy misét, hogy melyik nap nem számít szerencsétlennek fővárosunkban magyar kulturális rendezvények szempontjából).

Striezenec Alex évtizedekig „csak” zenész volt. Dolgozott idehaza és külföldön, az általa alapított somorjai Deja Vu együttesben dobol, az ő fejéből pattant ki az a zenés-beszélgetős sorozat, amely éveken át sikerrel zajlott a pozsonyi Hlava 22 klubban, ahová olyan sztárok fogadták el a meghívást közös zenélésre és kivesézős interjúra, mint Charlie, Somló Tamás, Hernádi Judit, Soma, Lovasi András vagy Kiss Tibi.

Az utóbbi pár évben Strieženec Alexet íróként is megismerhettük. Egy kisregényt és egy zenészekről szóló anekdotagyűjteményt követően színdarabbal jelentkezett, amelyet maga rendezett, és amelyben meghatározó szerepe van a zenének. Ezek a történetek ugyanis olyan halott világsztárokról szólnak, akik önpusztító életmódjuk vagy keresztényellenes megnyilvánulásaik miatt sokak szerint pokolra valók. Az, hogy mégsem oda kerültek, már „a főnök” nagylelkű megbocsátásának köszönhető.

A Lucifer és az angyalok hangja egyszerre színház, rocktörténeti gyorstalpaló és koncert. A Deja Vu együttes zenészei végig a színpadon vannak és minden „érintettől” eljátszanak egy-egy számot. Énekesnőjük, a mindössze 18 éves Dominika Pavlíková egyik ámulatból a másikba ejti a közönséget érett, karakteres és több műfajt is lefedő hangjával. Az ördög szerepére kiszemelt győri Scheer Gábor válogatott érvekkel, egyre kétségbeesettebben igyekszik pokolra juttatni a virtuális szereplőket (Etta James, Janis Joplin, Prince, Amy Winehouse, Leo-nard Cohen, John Lennon), akik maguk is aktívan részt vesznek az előadásban, a tőlük származó idézetek segítségével.

A monodráma könyörtelen műfaj. Kiáll a színész a színpadra, és pár perc alatt kiderül, hogy le tudja-e kötni a közönséget. Nem csak azzal, amit mond, hanem azzal is, ahogyan mondja. A létezése, az általa megformált karakterről való gondolkodása, az a képesség, ahogy berendezi maga körül a teret, ahogy bevonja a nézőket – ez mind arra szolgál, hogy elhitesse velünk: nincs szükség több szereplőre. Scheer Gábor helyzete annyival könnyebb, hogy egy zenekar is van mögötte, azaz nem egyedül viszi a vállán a másfél órás előadást. Amíg a zenészek játszanak, ő ücsöröghet, vagy akár távozhat is a színről. Reflektorfényt sem kap, alig fotózható, vagy csak pokoli nehezen – így lehet előnyt kovácsolni a hátrányból, jelesül a reflektorok hiányából.

Lucifer olyannyira karikírozott figura ebben a darabban, hogy nem könnyű őt hitelesen megjeleníteni. Egyáltalán: mit jelent a „hiteles megjelenítés” az ördög esetében? Scheer Gábor nem is forszírozza a realisztikus megközelítést, egyfajta mesebeli karaktert teremt. Az ő Lucifere teátrálisan túltolt gesztusokkal operál, markáns hangsúlyokkal beszél, már-már parodisztikus eszközökkel él. A színész ezzel ügyesen idézőjelbe teszi a karaktert, ezáltal senki sem követelheti rajta a hitelességet. Úgy beszél a virtuális szereplőkről, azaz a halott rocksztárokról, mintha egyszerre szeretné, tisztelné őket azért, amit életük során véghez vittek, és gyűlölné őket azért, mert haláluk után nem nála, a Pokol Klubban lépnek fel. Pozitív tulajdonságaikat gúnyos grimaszokkal ismeri el, botlásaikat, függőségeiket pedig kéjes élvezettel listázza. Szóval jól közelít a szerephez és a maximumot hozza ki a minimalista alapanyagból, miközben egyfajta közvetett beszélgetést is folytat a nézőkkel.

A szerző maga rendezte az előadást, és természetesen dobol is a zenekarban. Nem lehet könnyű ez a hármas szerepkör, illetve nagy bátorságra vall, főleg úgy, hogy a színházi körülményeket anyagi okokból itt csak imitálni lehetett. Még sincs hiányérzetünk. Talán a virtuális szereplők elsöprő erejű dalai miatt, talán a tőlük származó, remekül összeválogatott idézetek miatt, esetleg az egy szem színész személyisége miatt úgy érezzük, komplex élményt kaptunk. Egy profi rendező nyilván találna még csiszolni valót ezen az előadáson, de egy kezdőtől ez komoly, elismerésre méltó teljesítmény mind a koncepciót, mind pedig a megvalósítását illetően. Ez az előadás nem markol sokat, de maradéktalanul eléri a kitűzött célt: történeteket idéz fel meghatározó zenészek életéből, és egy láthatatlan mérlegre helyezve lelküket, logikus érvelést követően megállapítja, hogy semmiképp sem pokolra való bűnösök, sokkal inkább a körülmények áldozatai.

A Lucifer és az angyalok hangja legközelebb február 15-én látható Dunaszerdahelyen, áprilisban pedig Nádszegen vendégszerepelnek vele.