"Turista vagy a saját ifjúságodban" – T2 Trainspotting

Danny Boyle 1996-os kultuszfilmje egyszerre volt depresszív és szórakoztató, főleg, ha a bemutató évében kapta telibe a fiatal nézőt. Egy generáció öndefiníciója volt, megmutatta, mennyire hatott a skót ifjúságra a popkultúra, és mit tudtak kezdeni a fiatalok olyan hagyományos értékekkel, mint a család, a barátság vagy éppen a hazaszeretet. A főbb szereplők más-más módon emésztették meg a tényt, hogy be kell(ene) illeszkedniük a társadalomba, átvéve a kínált szerepeket. Renton híres monológja a film elején (Válaszd az életet) olyasfajta cinizmust és kiábrándultságot mutatott, ami a politikai-gazdasági „fáziskésés” miatt ránk itt, keleten csak évekkel később várt, és talán a Trainspottingnak (is) köszönhetően nem ért minket olyan váratlanul, mint a film szereplőit.

A tervezett második rész hírét sokan örömmel fogadták, de legalább annyian tartották rossz ötletnek. A T2 alapja végül – több okból – nem a Pornó című Irwine Welsh-regény lett, hiába tartja az író ezt a 2002-es művet a történet szabad folytatásának. A forgatókönyvet Boyle régi harcostársa, John Hodge jegyzi, Welsh utólagos áldásával, aki csak ötletgazdaként szerepel a főcímben. A karakterek felélesztéséhez ugyanis már nem volt szükség rá.

Az első rész végén Renton (Ewan McGregor) lelép a drogüzletből származó szatyor pénzzel, amit a barátokkal négyfelé kellene osztaniuk. Egyedül Spud (Ewen Bremner) találja meg a részét az értékmegőrzőben, amiről – ezt már a második részből tudjuk meg – senkinek sem beszélt. Renton húsz év után visszatér Edinburghba, és változatlan, reménytelen helyzetben találja barátját, aki nem tudott lejönni a szerről. „Narkós vagyok! Mit gondolsz, mire költöttem azt a pénzt?!” – támad neki Spud, aki most is egyszerre vicces és szánni való figura, lúzerként kezeljük mi is, hogy aztán a film végén alaposan meglepődjünk.

Beteg Srác, vagyis most már Simon (Jonny Lee Miller) a nagynénje kocsmáját üzemelteti, de ez csak fedőtevékenység, valójában zsarolásokból él: egy bolgár szexmunkásnő, Veronika segítségével (Anjela Nedyalkova) kompromittáló videókat készít köztiszteletben álló urakról. (Nagyjából ennyi maradt meg Irwine Welsh regényéből a filmben.)

Begbie (Robert Carlyle) még veszélyesebb pszichopata, mint volt. Megszökik a börtönkórházból, és üldözőbe veszi Rentont, mert nem képes megbocsátani neki a húsz évvel ezelőtti cserbenhagyást. Vajon nem tette volna ugyanazt, ha előbb ébred aznap reggel a szállodában? Mert Simon bizony bevallja, hogy ő is lelépett volna a közös pénzzel.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"266551","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Mind a négy színész remekül hozza a régi karakterét, pedig sok minden történt velük is azóta, egészen más szerepekben tündököltek – Millert például egy amerikai sorozatból vették kölcsön. Nyilván rendezői utasításra itt-ott felerősítenek néhány gesztust az eredeti filmből, ugyanúgy ülnek le ugyanoda, vigyorognak be egy autóba, futnak, grimaszolnak. És nyilván kapóra jöttek a régi snittek, amikor bevillan nekik egy-egy emlék. Ez meglehetősen olcsó húzásnak tűnhet így leírva, de egyrészt nem viszik túlzásba az önparódiát, másrészt ez kimondottan segíti a nézőt a nosztalgiázásban, meghatódásban. Mert itt ez a lényeg.

„Turista vagy a saját ifjúságodban” – mondja a legnosztalgikusabb jelenetben Simon Rentonnak, és részben nekünk is. A T2-ből sokkal kevesebbet tudunk meg a mai korról, mint a T1-ből a kilencvenes évekről, sokkal fontosabb, mi hogyan történt akkor. A társadalomkritikát legtöbbször humorba ágyazza a forgatókönyvíró, a reálisan meleg helyzetekből mesebeli fordulatokkal menti ki a szereplőket, félresiklott életeken kell kuncognunk, még az öngyilkossági kísérlet is humorba fullad.

Az első részben forradalminak ható klipes vágások, beállítások, világítási trükkök, kimerevítések itt is megvannak, de ma már nem csodálkozunk rájuk. A két film szerkezete, felépítése is hasonló, a velős „bemondásokon” pedig nagyon érződik, hogy szállóigéknek szánták őket, vagy legalábbis címjavaslatoknak a recenzensek számára. Nos, ez utóbbi rajtam ne múljék...