Tőzsér Árpád nyolcvanéves

Több tucat kötetben jelent meg hat évtizede formálódó alkotói pályájának termése: versei, műfordításai, kritikai és iro-dalomtörténeti tanulmányai, naplói. A Kalligram kiadó idén adta közre összegyűjtött verseit Erről az Euphorboszról beszélik címmel. A pályatársak közül Grendel Lajos Kossuth-díjas írónak és Tóth László József Attila-díjas költőnek, valamint H. Nagy Péter irodalomtörténésznek tettük fel a kérdést, számukra mi a Tőzsér-életmű legfontosabb rétege, darabja, üzenete… Grendel Lajos:Az első klasszikusSzerintem Tőzsér Árpád az első szlovákiai magyar író, aki az irodalmat nem úgy tekintette, mint „hobbit” vagy másodlagos tevékenységet. Vagyis teljes mértékben az irodalomnak élt, úgy is, mint az Irodalmi Szemle vagy a Madách Könyvkiadó szerkesztője. Az első, aki napi kapcsolatot tartott a nála fiatalabbakkal (többek között velem is) és – a szűk lehetőségekhez mérten – a magyarországi kortárs írókkal. Ha megfigyeljük a pályáját, már a 80-as években az egyetemes magyar irodalom élvonalába tartozik. Tulajdonképpen az első magyar író, akinek helye van a modern magyar irodalom klasszikusai között. Az első szlovákiai magyar, aki kinőtte a „szlovákiaiságot”. Nem lehetett volna így, ha bizonyos értelemben nem lett volna a fanatikusa az irodalomnak. Mert, bizonyos értelemben, az irodalom minden, talán még az életnél is fontosabb. Egyebek mellett ezt tanultam én Tőzsér Árpádtól. Tóth László:A teremtés részeseTőzsér Árpádot idestova fél évszázada ismerem. Ha első versem közlése nem is az ő nevéhez fűződik, a legerősebb lökést – költőként is, szerkesztőként is – ő adta pályakezdésemhez. Akkori versei számos versszakát, sorát ma is kívülről fújom, még ha ezeket ő maga ma már csak „hosszúra nyúlt pályakezdése” dokumentumaiként tartja is számon. Már fiatalon is ikonikus költőnek számított, szerkesztői figyelme – és fegyelme, szigora – kitüntető volt, s ha valamit verselményeinkben kifogásolt, azt komolyabban kellett venni, mint bárki más dicséretét; az ember biztos lehetett benne, hogy neki van (lesz!) igaza. A legfontosabb, amit meg lehetett – meg kellett – tőle tanulni: hogy mindig van egy nagyobb egész. S az embernek, bárhova jusson is el, mindig ahhoz kell igazodnia, s ahhoz kell mérnie magát. Ha végigtekintünk Tőzsér Árpád hat évtizedes költői pályáján, most, nyolcvanévesen, a kortárs magyar irodalom egyik legtekintélyesebb alkotójaként is ez az alapelv, ez a (maga)tartás jellemzi őt. S abban az életkorban, amikor az írók java része már rég a termés betakarításával, babérjai rendezgetésével – vagy sebei nyalogatásával – foglalkozik, esetleg csak imamalomként ismételgeti magát, neki nincs kötete, mellyel ne tett volna hozzá valami újat, mást addigi költészetéhez, szakadatlanul gazdagítva annak spektrumát, tágítva horizontját, bővítve mozgásirányait, szaporítva értelmezési tereit. Vagyis, Tőzsér öregkori lírájában is – mozgékonyabb észjárásával, formateremtő lendületével, nyelvalakításának frissességével, szűkebb-tágabb környezete és (legfőképpen) önmaga megértésére való törekvésével, egyszóval: fiatalosságával – még mindig képes meghazudtolni (megtréfálni?, lekörözni?) akár a legfiatalabb poétáinkat is. És ez, a megértésnek ez a szenvedélye és szenvedélyessége vezeti tollát 2007-től megjelentetett naplófolyamában is, mely immár – tetralógiává bővülve, és magát a műfajt is saját képére formálva (teremtve?) – mintegy ezer könyvoldalon elemzi-értelmezi a világot/világát, s az őt ért hatásokat. S ahogy naplófolyama legutóbbi kötetének címében Einstein a teremtést olvassa, ugyanezt teszi Tőzsér is: a legapróbb, akár a legprózaibb vagy legtriviálisabb részek is nyomban a filozófiai általánosítás szintjére, úgymond világtávlatba kerülnek alkotónk elemző figyelme nyomán. És ezzel hajdani versbéli alteregójához, a Faustus Prágában Szenczi Molnár Albertjéhez hasonlóan a teremtésben segédkezik ő maga is. Mert a teremtésnek – sugallja, és gondoljuk vele egyetértésben mi is – annak olvasata, értelmezése is része lehet. H. Nagy Péter:Jogos fanyalgásTőzsér Árpád teljesítménye korunk leghitelesebb és legkomplexebb poétikai vállalkozásai közé tartozik. E sorok írójának kedvenc Tőzsér-verse a Sebastianus, de előszeretettel foglalkozik olyan művekkel is, mint az Utómodern fanyalgás a szlovákiai magyar irodalom tárgyában. Az utóbbi alapján feltárható a Tőzsér-féle nyelv egy lényeges eleme. Az említett esszévers látszólag a térségi-kisebbségi kultúra kritikája, de valójában az intézményrendszer és az irodalmi minőség szétkapcsolásáról szól. Különbség van „szlovákiai magyar” irodalom (amit az intézményrendszer tart fenn) és írás között (ami a szerzők teljesítménye). Az elsőnek érdeke, a másodiknak nem, hogy ez a fogalom jelentsen valamit. Ugyanakkor a versben megfigyelhető egy másik hasadtság is, a „szlovákiai magyar” irodalom szövegszerű identitását megbontja a világirodalmi hálózat. Ez a temporális folyamat a „virágzás” visszavonására épül, és elválaszthatatlan az adott szöveg – a határok átjárhatóvá tételére épülő – materiális emlékezetétől. Ezek a megoldások arra figyelmeztetnek, hogy a Tőzsér-vers a retorika kisajátíthatatlanságát viszi színre. A folytonos önreflexiók szerint a vers a „szlovákiai magyar” irodalomhoz társítható egyoldalú ideológiákat leplezi le. A tagadás és igenlés mellé a komplementaritást, megsemmisítő kritika helyére a „fanyalgást” állítja, miközben a világirodalmi távlat kiiktathatatlanságát hangsúlyozza.Tőzsér Árpád ehhez hasonló művei azzal érik el hatásukat, hogy amit prózai diskurzusként színre visznek, azt ugyanott költői retorikával kibillentik. Az ilyen jellegű „hasadékoknak” köszönhetően a Tőzsér-líra nem képes nyugvópontra jutni. Folyamatos figyelmet igényel, és mindig marad benne valami megragadhatatlan. Ami a kisebbség, csakis a legjobbak ismérve. Tőzsér Árpáddal szombati számunkban olvashatnak beszélgetést.