További fontos részletek a „Bénifesztről”

Egy színpadi mű sikere szerintem minimum negyven százalékban a dramaturgon múlik. Ő az, aki lefaragja a felesleget a dialógusokból, aki indokolt esetben modernizálja a kopottas szövegeket. A Bénifeszten idén kilenc versenyelőadást láthattunk, közülük kettő színlapján szerepelt külön a dramaturg neve. Moldova György sztorija jut eszembe, amelyet a mester (akiről a budapesti Mester utcát, illetve a Szép utcát elnevezték) még a kilencvenes években mesélt el egy műsorban. Egyszer igazoltatta őt egy rendőr az utcán. A személyi igazolványában az a foglalkozás szerepelt, hogy dramaturg. És a járőr a következőt kérdezte Moldovától: „Felírhatom a foglalkozását? Vagy titkos?”

Ezért volt nagy szerencséjük a kassai gimiseknek, hogy megnyerték maguknak Kozsár Zsuzsannát, aki minden felesleget eltüntetett Békés Pál: A félőlény című szövegéből, aki tudta, mi működik színpadon egy írott meséből, és aki egyébként komoly írói, szerkesztői tapasztalatokkal rendelkezik. Ilyen szakembert nem könnyű találni, főleg faluhelyen, és főleg akkor, ha a csoportvezetők nem is tudatosítják, milyen fontos ez a szakma.

A dramaturgok rázzák gatyába a darabokat, teszik életszerűvé a dialógusokat. Szerintem a szereplők legtöbbször maguk is érzik, mi az, ami túl hosszú, ami a mai fülnek furán hangzik a régebben született művekben. Feltéve, hogy rendszeresen járnak színházba, és lehetőségük nyílik jól megcsinált előadásokat látni. Mert több hazai magyar régióban már ez is is szellemi luxusnak számít. Sem a komáromi, sem a kassai magyar színház nem jut el mindenhová. Még akkor sem sikerülne ez, ha sok pénzük lenne e célra, És szerintem újabban nem is forszírozzák a tájolást profi színházaink, így megnyílt a terep a tájainkon portyázó ilyen-olyan magyarországi színházi produkciók előtt. Ezek színvonalát nehéz lenne most egy-két mondatban értékelnünk, hiszen nem sokat láttunk személyesen. Annyit azonban sikerült érzékelnünk, hogy a bevételre hajtó szervezők nagy előszeretettel hozzák el a mi falusi, illetve városi színpadainkra a magyar kereskedelmi csatornák sztárjait, akik adott esetben sokkal gyengébben teljesítenek, mint hazai kollágáik.

A visszajelzések is csalókák, hiszen saját közegükben nyilván állótapsot kapnak olyan produkciók is, amelyek szakmailag nem igazán értékelhetőek. Ha viszont elmarasztaló kritikát kapnak a zsűritől, akkor nem jönnek többé erre a fesztiválra. Regős János, az Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztivál zsűrijébe hosszú évek óta lelkesen visszajáró budapesti színházi szakember jól tudja ezt, és nem győzöm csodálni, milyen csalhatatlan pedagógiai érzékkel képes becsomagolni véleményét, és lelkesíteni a résztvevőket. Az igyekezetet ugyanis honorálni kell, főleg ezekben a színpadi művészetnek egyáltalán nem kedvező időkben.

Arról nem is beszélve, mekkora fontossággal bír, hogy a sofőr, a vízvezetékszerelő, a tanító, a fogorvos, a boltos és a polgármester is összefogjon a helyi színjátszás érdekében, a háttérben, vagy a színpadon.

Akit nem dicsér meg a zsűri az értékelésen, az félő, hogy  jövőre nem jön el Szepsibe és Buzitára. Ezt a mondatot is hallottam sokszor a helyszínen. Mert akárhogy is működik ez a szórakoztatónak számító faktor, az a legfontosabb, hogy ki honnét jött, hogyan tudja elmesélni saját történetét, és egyáltalán, mire emlékszik vissza, és mit töröl ki. Felesleges boncolgatni, ki teljesített a legjobban ezen a versenyen. Mire a résztvevők színpadra kerülnek, úgyis megváltozik a világ. Emelem kalapom a tornai Vár-Lak színjátszó csoport előtt, akik idén eddig 14-szer játszották közönség előtt előadásukat. Ez tényleg nem semmi.