Tóth László 70

Ünnepeltünk műfaji besorolása sem túl macerás ügy, hiszen kitalálta azt a szót saját magára, hogy Szövegember. Ebben a szóban benne foglaltatik a költő, az író, az irodalomtörténész, a szerkesztő, a művelődéstörténész, a színháztörténész és a műfordító is. Eddigi pályája során legalább három ember munkáját végezte el lelkesen, elhivatottsággal, türelemmel és hozzáértéssel. Talán nem túlzás azt állítani, hogy egész (nem létező, vagy nem működő) hazai és magyarországi intézményeket pótolt, hogy olyanok is hivatkoznak rá tudományos munkáikban, akik az adott szakterület diplomás művelői, például irodalomtörténészek, színházi emberek vagy népművelők.   

Volt az Irodalmi Szemle főszerkesztője, a Széphalom Könyvműhely vezetője, a Kalligram budapesti irodavezetője, szerkesztett kisebbségtudományi lapot, alapított könyvkiadót, fordított csehből, szlovákból, lengyelből, oroszból,  a gyermekirodalomtól az esszén át a drámáig sok mindent írt, könyveinek száma pedig – a fordításokkal és a szerkesztésekkel együtt – eléri a százat. 

Fejben magam is remek tervező voltam világ életemben, mindig tudtam, mit szeretnék megírni, megszervezni, tető alá hozni –  vagy legalább belekezdeni, hogy később átengedjem másoknak a befejezés boldogságát. De sajnos, nagyon kevés kész projektet tudnék felsorolni, ha itt és most rólam lenne szó.  Ezért hosszú évek óta ámulva figyelem ezt a fáradhatatlan polihisztort, és bevallom, hogy versbarátként kissé neheztelek is rá, amiért kevés időt engedélyez  magának a versírásra. Ha úgy tetszik, minden egyes mellékprojektjével a költői énjét állítja parkolópályára. Tavalyi, Wittgenstein szóvivője című kiváló, értékes verskötete tíz év óta az első volt. Aki olvasta, nyilván igazat ad nekem, hogy ez az ember költőnek született, és semmi mással nem szabadna foglalkoznia.
Tóth László azért is rengeteget tett (szintén saját „költősége” rovására), hogy a szlovákiai magyar irodalom értékei az összmagyar irodalmi köztudat részévé váljanak. Ahová tudta, beajánlotta, beszerkesztette az itteni kollégák alkotásait, ami az átkosban nem volt egyszerű feladat, sőt, gyakran kockázatot is vállalt vele, hiszen olyanok előtt is kitárta, vagy berúgta az ajtót Magyarországon, akik saját hazájukban tiltólistán voltak. Ugyanez vonatkozott a „rendszeridegen” magyarországi alkotókra is, akiknek viszont az általa szerkesztett Irodalmi Szemle hasábjain kínált publikálási lehetőséget. Egyfajta művészi szabadságharcot vívott, és vív a mai napig, hiszen írásban és szóban gyakran hangoztatja, mennyire bántja őt a mai magyar irodalmi élet kétpólusúsága, a szekértáborok szerinti besorolás, bánásmód, értékelés. Büszke arra, hogy az ő költői estjeire mindkét oldalról érkeznek érdeklődők, és hirtelen olyanok találják magukat közös térben, akik egyébként köszönőviszonyban sincsenek egymással.

Figyel a fiatalokra is, néhány soros szöveg alapján pontosan tudja, ki alkot értékeset, kinek kell még fejlődnie, és kinek nem érdemes erőltetnie az önkifejezés eme módját. Számára az irodalomnak mindig is tétje volt, sosem öncélú játszadozásnak, formamutatványnak, cirkuszi produkciónak tekintette, és leginkább azokat kedvelte, akik – kimondva vagy kimondatlanul – hasonlóan vélekedtek erről. Ez a mai napig így van.

És azt is tudjuk róla, hogy ő maga a két lábon járó kétlakiság, hiszen Magyarországon született, onnét került Pozsonyba, ahol egy idő után olyannyira rendszeridegennek bizonyult az elvtársak szerint, hogy mennie kellett – vissza a szülőföldjére. Igazi kis kelet-európai abszurd ez, amely egy művész számára természetesen ihletforrás is. Tóth László évtizedekkel megelőzte, többszörösen lekörözte a mai divatos identitáskeresőket, a dupla identitás előnyeit és hátrányait elemzőket. Úgy is mondhatnánk, hogy mire trendivé vált ez a tematika tájainkon, addigra Tóth László már szinte minden fontosat megírt róla.

A kedvenc soraimat akár el is énekelhetném, hiszen Lakatos Róbert brácsaművész és Gál Tamás színművész megzenésítették, körbeturnézták vele a Kárpát-medencét, sőt CD-n is kiadták, Jöttünk külhonból címmel. Könnyed(nek tűnő) létállapot-líra, pici (ön)iróniával, ám a felszín alatt ott munkál „a lét elviselhetetlen könnyűsége”, az identitáskereső ember bizonytalansága, csupa olyan dolog, ami egy átlagember számára is vívódást jelent, csak nem tudja  ilyen flottul megfogalmazni.  
 

ami innen külhonnak látszik
míg ott voltunk ez volt külhon ez a másik
hol befejeznünk is nekünk kell
amit még odaát kezdtünk el
tollunkon ajkunkon elégia terem s óda
hol otthon voltunk egykor

járunk csak látogatóba   

De prózában is több alkalommal papírra vetette ugyanezt, a legfrappánsabban szerintem talán abban az Önszócikkben, amelyet a Napút folyóirat felkérésére írt 2017-ben, egy képzeletbeli lexikon számára, a beszédes Alter Egon álnéven. Ebben a következőket olvasni:

„Ismeretlen költő, író, szerkesztő és műfordító a 20. század második feléből. 1949. szeptember 26-án született Budapesten, még a 20. században, s noha már jócskán benne a 21.-ben, még mindig ott maradt, báva pillantásokat vetve erre a mostanira. Gyermekkora nagy részét viszont Csehszlovákiában töltötte, ám azóta felváltva rója az utakat a magyar és a szlovák főváros közti, kétszáz kilométer hosszúságú, s nagyjából ötven kilométer szélességű térben, bőszen keresve identitását hol a többségi, hol a kisebbségi magyar keretek között. Ebből is, azaz kétlakiságából is következik sehová nem tartozása, két hazában (is) gyökerező örök hontalansága.  Föltehetően egyenesen e végletes frusztráltságából ered, hogy tizennyolc éves korától újságot és könyveket ír és szerkeszt, azaz hivatásos olvasó is egyben, abban az eltökélt reményben, hogy egyszer talán neki is sikerülhet megtanulnia írni és olvasni. S volt még egy téveszméje, hogy ily módon talán tehet valamit közösségéért, de vén korára rá kellett jönnie, hogy ugyan emberek veszik őt körül számosan, de közösség nem. Vagyis bár sokan mondják magukat barátjának, ő vaksin hunyorogva botorkál közöttük mégis, és közösségére nem lelvén, most már magányos marad örökre. S nem tartozva se ide, se oda, sok szék között a pad alatt tengeti kivénhedőben lévő számítógépe – meg szűkebb családja és könyvei – társaságában alkonyba érő életét.”

Nehéz szívvel szakítom meg ezt az egyszerre ironikus és drámai vallomást. Abban a róla szóló tanulmánykötetben találtam – Vilcsek Bélának köszönhetően –, amely idén jelent meg a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának gondozásában, az Opus-könyvek sorozat újabb darabjaként. Vagyis nem az eredeti lelőhelyén bukkantam rá, mert sajnos nincs időm minden folyóiratot olvasni, és be kell vallanom, irigylem azokat, akiknek van. Tóth Lászlót is irigylem, mert úgy tűnik, az ő napjai nem csak 24 órából állnak. Amellett, hogy ír, szerkeszt, fordít és kutat, abszolút képben van az aktuális irodalmi történésekben. Mindent elolvas, és évtizedek múlva is emlékszik mindenre, amit egyszer elolvasott. Meghatottan pislogtam például, amikor egyszer, nem is olyan régen, az én első verskötetem címét említette kapásból, aztán egy 1994-es budapesti könyvbemutatót, és arra is emlékezett – pedig számos költői estet szervezett Budapesten és másutt –,  hogy Mikola Anikóval együtt kellett volna szerepelnünk ott és akkor, de Anikó betegsége miatt már nem tudott eljönni közénk a Rátkai Klubba.  

És volt szerencsém látni az otthoni könyvtárát is. Életemben nem jártam még olyan lakásban, mint Tóth Lászlóék dunaszerdahelyi családi fészke. Az összes létező falat könyvespolcok borítják, padlótól a plafonig, egészen lehengerlő a látvány. Addig a napig meg voltam győződve róla, hogy komoly könyvgyűjteményem van, azóta tudom, mekkora nagyképűség volt ezt hinni.