Torzszülött aranyifjú az álarc mögött

A többi már sporttörténelem. A brit bunyós az esélyekkel szembeszállva a saját szemétdombján győzte le az ukrán acélkalapácsot. A detronizálás után beköszöntött az őrségváltás, a Cigánykirály dicső uralkodása. Azaz mégsem. S innen indulunk.

In medias res: a jól eleresztett Tyson Fury a vadonatúj, vörös, nyitható tetejű Ferrarijában száguld az autópályán, a híd felé, a biztos halálba. Elnyelte a klinikai depresszió, a lelke úgy feketéllett, mint a bakancsa. Úgy érzi, ideje hátrahagyni ezt a siralomvölgyet, mielőtt felfalná a gyötrelem fekete kutyája… Satufék! Az utolsó pillanatban bevillan: otthon, család és az Úr szeretete várja. Otthon: jelentsen ez bármit is az ír gyökerekkel bíró, utazó dzsipszikként megbélyegzett dinasztia sarjának. Család: (nagy)szülők, feleség, gyerekek. És igen, Isten: „Ő visszautat talált nekem.”

A Mindenható megfelelő sebességel terelgette a visszatérés felé. A 180 kilóra puffadt (akárcsak egykoron a névadója) Tyson előbb megszabadult a bébihájnak már semmiképpen sem nevezhető zsírfeleslegtől – hogy újra a kötéllel kerített négyzetek bajnokverő bajnoka legyen –, majd ellenőrizte, maradt-e még elég üzemanyag a tankban a virításhoz. Az elengedhetetlen showmankedéshez, hisz anélkül nincs felhajtás. Ezúttal mégsem akart elveszni a tréfás brit akcentussal és nagyzolással kevert pankrátorszerepében: „Le- és felkapcsoltam az állítólagos önmagamat, amikor a helyzet megkövetelte. A cirkuszi majmot akarták látni, a személyiséget, amit felépítettem. De senki sem lehet örökké excentrikus, mert kiszívja az energiáját.”

S itt bukkannak fel a küzdősportok krémjének árnyoldalai, „a tehetséges bunyósokat gyakran partvonalra állítják, ha a képük nem eladható”. Nincs fakszni, nincs steksz. A profi, fizetett karrier kihasználta a boksz bohóchercegét, ezért kellett „valaki az ember sarkába, aki felteszi a kemény kérdéseket, mert ebben a szakmában minél fiatalabban kell a lehető legtöbb pénzt keresni, mielőtt az idő utolér”. Nem elég az amatőr múlt, a kulimunka és a robot, a gomolygó, elsutogott pletykákkal terhelt, szóbeszédeken alapuló világban keverni kell a fényt a sötétséggel. Ide fül – és földrengető puffanások, heves csapkodások, (ny)elvköszörülések és szájkaraték kellenek. S per- sze bömbölő rajongók! Kedvcsináló a Nagy Kacsaúsztató mindkét oldalára. Ha nem állnának a (ring) sarkában barátok (egy személyben edzők is) és családtagok (pl. a frissen szabadult édesapa), formátlan langalétánk ismét az alkohollal (és „bármi mással”) enyhítené létezésének elviselhetlen kínjait. Nélkülük elzuhanna, partra vetett bálnaként hullana a vászonra. Nagyágyúk közt pedig akár velük is, ahogy az a Bronz Bombázó ellen esett meg, Deontay Wilder kétszer is ledózerolta a 9. és a 12. menetben. Mégse hagyta magát legyűrni, hisz a legnagyobb ellenfele csak saját maga lehet, fürgeségével mindkétszer talpra pattant, hogy aztán siklások, csúszások közepette ő is megmutathassa, milyen az, amikor előkerülnek a bütykei! Az első felvonást még két összecsapás követte, a trilógiává duzzadt dulakodás után pedig bejelentette visszavonulását. Nem először. Talán végleg?

Fury máglyája – miután a saját képére formálta ezt a perzselő üzletet és kiismerte a színfalak mögötti izzó bokszpolitikát – átmenetileg ugyan parázzsá apadt, ám a szunnyadó vulkán ki-kikacsint az MMA és a pankrátorok univerzuma felé, titkon pedig az ukrán Oleksandr Usyk és a brit Anthony Joshua visszavágóját lesheti, hogy egyesíthesse a világszervezetek (IBF, IBO, WBA, WBC, WBO) öveit, s így vitathatatlanná válljon… Jöhet az újabb nagyhalvadászat, irány a következő műsor!

Az eredeti kötet 2019-ben jelent meg, a Telegraph szerint az év sportkönyve volt. Én azért csínján bánnék e (könyv)jelzővel... A 2022-es magyar kiadás még friss, meleg, ropogós. Mégis egy antikváriumban találtam rá. Akciós áron. Legnagyobb örömömre, hisz oly ritka a szemléletes, lebilincselő bokszkönyv. Legutóbb Muhammad Ali öccsének(ön)életrajzához volt szerencsétlenségem, mely valószínűleg egy jószándékú kezdeményezés lehetett, de a dagályos, naiv, önismétlő végeredmény teljesen lelombozott. Nem úgy behemótunk fel- és leszállópályája, mely egy faltól-falig eposznak ígérkezett. Jár a plusz pont a magyar vonatkozásokért (pl. Bernáth István), a kulturális (Puck Fair), a társadalmi (Skid Row) és a történelmi (Észak-Írország küzdelmei) kitekintőkért. Levonásokat a kusza lábjegyzetekért, a hevenyészett képgalériáért, az esztelen elírásokért, a fránya fordításért és tárgyi tévedések tömkelegéért számolhatnék fel. Fury egyébként jól ír(at), igaz, olykor-olykor esetlenül, ahogy a ringben mozog, ám világosan, lényegre törően. Valami mégis hiányzik a mintegy 200 oldalnyi önéletrajzából. Sehol egy jól eleresztett káromkodás, egy röppenő szószék, netán asztal, egy egészséges Fuck You! Jófiúként osztogatja gondolatait, de csak simogatnak, maszatolnak verbális jobbegyenesei, alig-alig érnek célba szóba szedett balhorogjai. Hová lettek a csonttörő maflásai?! Igazán mélyre talán nem is ásott, pedig körmeszakadtáig kaparhatott volna le a pokol legmélyebb bugyraiba. Nem látjuk a véres, izzadt, mocskos rögvalóságot, csupán a fel-felszakadó sebeket, melyeket aztán nehézkesen varr el.

A sete-suta öltésein túli üzenete ugyanakkor megsüvegelendő: van remény. Még akkor is, ha némán szenvedünk a mentális betegségeinktől és nem találjuk a hangunkat. Ha a nehézsúly „lineáris” világbajnoka nem félt segítséget kérni szakértőktől, ha a királykategória Sugar Ray Leonardja felismerte, külső segítségre van szüksége, a rászoruló olvasó számára sincs minden veszve…

Kaszás Dávid