Történetek a ködös Albionból

Nos, milyen nyelvet sikerült találnia Fábián Nóra legújabb könyvének? Meglehetősen kedvemre való nyelvet, amelyen esős, ködös, homályos késő őszi estéken szokott olvasni az ember. Nyugodt ez a nyelv, hiszen nem akar többet adni, mint amire vállalkozik, és becsületes is, mert azt nyújtja, amit (az általam neki tulajdonított) szándéka szerint nyújtani akar. Nem feszíti túlzott akarás, meghaladási kényszer, feltűnési viszketegség, formabontás igénye, megfelelési vágy – és ezt nagy pozitívumnak gondolom abban az irodalmi térben, amikor megannyi szépirodalmi szöveg a szöveg poétikai-esztétikai szintjén gyakran abszolút indokolatlanul, direkten és didaktikusan irodalomelméleti belátásokra játszik rá, és kényszeresen tér a teória ösvényeire, hogy ezzel hívja fel magára a (kritikai) figyelmet. Olyan nyelvet működtet a szöveg, amelyen az idegenség megszólalni képes, de egyúttal cserben is hagyja olvasóját. Miről is van szó? A nagyváros meséinek nyelve a jelen tapasztalatát megszólaltatva a szöveg antropológiai aspektusaira hívja fel a figyelmet. A szöveg főszereplői olyan fiatalok, akik a peremvidékről (amely lehet India, Törökország vagy éppen Kelet-Közép-Európa) menekülnek a centrumba, jelesül Londonba, hogy ott a megélhetésnek a legkülönfélébb módozatait gyakorolhassák. Olyan nyelv jön létre, amelyben a marginális, posztszocialista kultúrkörből származó egyének a piacgazdaság és a jóléti társadalom középpontjában élik hétköznapjaikat. Fábián Nórának nagyszerűen sikerült azzal a tapasztalattal szembesítenie, amelyet nevezhetnénk bébiszitterirodalomnak vagy au-pair irodalomnak is. Ez az – akár szociológiainak is nevezhető – aspektus azonban mindig a szövegek alaptónusát, meghatározó hangulatát adó egzisztencialista világlátással keveredik. A nagyváros meséi olvastán egyrészt Sartre és Camus írásainak hangulata jöhet elő, másrészt azoknak a magyar regényeknek a hangulata, amelyek külföldön játszódnak (mint például A fekete kolostor). Minderre a londoni multikulturális tér ad lehetőséget, amely kitűnő alkalmat adhat a posztkolonialista irodalomelméletek híveinek is a regény olvasásához (Salman Rushdie neve jut eszembe hirtelen). Fábián Nórát persze egy másik szlovákiai magyar íróval is párhuzamba lehet vonni, Győry Attilával, annak leginkább Kitörés című regényével. Amíg Győrynél a keletről induló fiatalok a nyugati társadalom kirekesztetteiként élik életüket, alkalmi lopásokból tartják fenn magukat, s az utcán alszanak, azaz végül is kívül maradnak a nyugati társadalmon, addig Fábián Nóránál már belülről látjuk az angol kispolgárt, a második generációs indiai britet, a polgári otthont és az angol szórakozóhelyek társaságát. És persze a kelet-közép-európai fiatalokat, akik „megpróbálták fenntartani valamiféle otthon képét, makacsul úgy viselkedve, mintha szeretteik, vagy legalábbis azok, akikhez többé-kevésbé legalább közük volt, nem több ezer kilométerre lennének, hanem csak a szomszédban, és mintha nem eshetne meg, hogy valamelyikük egyszerre csak elmegy nyomtalanul.” (80.)

A nagyváros meséi a műfaj azonosíthatóságának nehézségeit is felveti. Tartható regénynek, hiszen az egyes szövegeket összeköti a szereplők rendszere éppúgy, mint a regény elejének poénos megoldása, amely miatt olvasható „talált szövegként” is, de akár úgy is, mintha „szöveg a szövegben” lenne. A kötet írásai önálló elbeszélésekként is megállják a helyüket, hiszen néha az egymást követő mondatok között nagyobb szemantikai hézagok vannak (különösen a nyitónovella esetében), mint az egyes írások között. Ezekre szokás azt mondani, hogy elbeszélésfüzér, mint Talamon Alfonz Barátaimnak, vagy Trianon utáni kocsmából esetében.

Jellemzően női szövegről van szó, nem, egyetlen pillanatra sem tudtam szabadulni ettől az olvasói attitűdtől, amelyben nemcsak a cím fölé írt szerzői név erősített meg, hanem az is, hogy a szövegek narrátora is szinte mindig nő, női szereplő szemszögén keresztül látunk rá az eseményekre. Ezt egészítik ki azok az aprólékos megfigyelések, a ruházkodás, a tetszeni akarás, az otthon berendezései, az akaratmotivációinak rejtett felfejtései, amelyeket férfiíró tollából meglehetősen ritkán (sosem) olvashat az ember. (Anais Nin)

A nagyváros meséi könnyen olvasható, hangulatos olvasmány, és – bármennyire is meglepő talán – éppen ezzel hívja fel a figyelmet irodalmi értékeire. Olyan nyelvet és világot talált magának, amelynek felismerhetően van tétje.

(Fábián Nóra: A nagyváros meséi, Kalligram, 2002)