Történelem, kaland, romantika

A lopás kaland, a nő szenvedély számáraIzgulunk érte, mert olyan helyes kiskölyök az elején, aki karatéval kevert kemény bokszedzéseket vesz az apjától, és úgy megviseli a példakép papa halála, hogy mi is vele könnyezünk a meggyilkolt holtest felett. S olyan szimpatikussá válik gyerekként, hogy felnőttként se veszíti el rokonszenvünket. Pedig olyan mesterien kapcsolja le és cseni el az arisztokrata hölgyek nyakában csillogó-villogó óriásira méretezett nyakékeket, hogy az már egy mágusnak vagy illuzionistának is becsületére válna. Utolérhetetlenül ügyes, mert tökéletesen elsajátította az apjától hallott legfontosabb cselt: vonjuk el az áldozatunk figyelmét, és használjuk ki a legmegfelelőbb pillanatot, amikor az nem önmagára figyel. Varázsos tekintetétől úgy alélnak az úri dámák, hogy észre se veszik: súlyos és értékes kincseik már Lupin zsebében lapulnak. De hát ezt szeretjük tőle vagy benne. Mert nem egy most kreált, ismeretlen figura ő: Maurice Leblanc alkotta őt meg regényhősként. Korábban egy nagyon sikeres tévésorozat már készült belőle.

E mostani, pazar kivitelű mozifilm – melyet Jean-Paul Salomé rendezett – gyerekkorától kíséri nyomon a kalandor hős életét. Cseperedő fiúcskaként végig kell néznie apja elfogatását, el kell viselnie annak halálát, majd miután magukra maradnak anyjával, annak meghurcoltatásában is osztoznia kell. Aztán egy snittel előrehaladunk az időben, s hősünket a kaszinók világában, az arisztokraták között ügyesen mozgó társasági emberként látjuk viszont. És innen, a játéktermek világából indul kalandor élete, a lopások sorozata, de nem azért lop, mert anyagiakra van szüksége, hanem mert számára a gazdag dámák kifosztása kaland. (Hogy miből él nagyvilági életet, az viszont nem derül ki.) És van egy másik szenvedélye is, természetesen a szebbik nem. Majdnem a vesztét okozzák: mert két nőt is szeret egyszerre, s azok riválisokként küzdve érte, igencsak üldözik a boszszújukkal. Bár igazi átalakuló művész, úgy vedli le a műbőrét, mint egy kígyó, s bújik egy másik álarcba, vagy ha a helyzet úgy kívánja, női ruhába. Egyvalamibe azonban nem megy bele: bár többször hajszálon függ az élete, soha, egyetlen alkalommal sem próbál meg életet kioltani.

Jean-Paul Salomé e könnyed kalandkomédiába nagyon sokat belerakott: mítoszt, történelmet, romantikát, s a történelmi stílusba megpróbálta beleoltani a modern akciófilmek elemeit. E formabontás eredményezi, hogy hintóval indulnak az elején a kalandok elébe, de a végén már automobillal róják a kilométereket. S a kezdetleges szúró- és lőfegyvereket is felváltják a modern robbanóeszközök, és jól működik a pirotechnika is. Imázsjavítónak meg kitűnő a kék napszemüveg. A film akrobatikája is – a karate-boksz és egyéb ütés-vágástechnikákat ötvöző gyakorlatok – mintha a modern harcművészetekkel mutatna rokonságot. S mindehhez Salomé annyi történést markolt, hogy az ő Arsene Lupin-változatának tartalma elmesélhetetlen. Fel-felvillannak események, de úgy a kezdettől a végig feleleveníthetetlen. Jó elindulni azzal a lassúsággal, azzal a várakozással, amelyet a kezdeti hömpölygő képsorok nyújtanak, aztán jó elmerülni abba a kalandáradatba, amelyek láttán az ember csak kapkodja a fejét, mert újabbnál újabb trükkökkel, ötletekkel képes előjönni Salomé. Ám a végén már belefárad az ember. Várja, hogy itt, most tegyük ki pontot, egy frappáns befejezéssel szabadítsuk meg Arsene Lupinünket a megpróbáltatásaitól. Látványos, de – abszolút irrealitása miatt – fárasztó a megoldáshoz közelítő jelenet, amelyben egymással viaskodó hőseink a meredek sziklafalon csüngnek-lógnak. Itt nem kellett volna nyújtani. Akkor talán frissebben jöttünk volna ki a moziból.