Tőmondatok mögött fél életek

A Hang a telefonban Editjeként ő mondta ki azt a két mondatot, ami a Mándyról szóló nekrológokat is összefoghatta volna: „Elaludt. Egyszerűen elaludt.”

Bemutató, Temetői járat, A tengerbe esett férfi, Szivarfüst keringő, Éjszaka, Író, kabátban. Mándy Iván hangjátékai időrendi sorrendben. A Presszóslány, Gizi, Zserbó Bellus, a Trafikoslány, Edit, a Lány. Borbás Gabi szerepei a felsorolt darabokban.

Ön és Mándy Iván hogyan találtak egymásra?
Kopányi György dramaturg és Varga Géza rendező rakott bele a Családi tablóba. Az volt az első Mándy-hangjáték, amelyben szerepet kaptam. Pontosan emlékszem Ivánra. Mindig ott ült a felvételeken, vagy éppen arra járt, és bejött egy kicsit. A forgatáson is ott volt. Bán Róbert filmje, a Lányarcok tükörben az ő írása alapján készült, és a kedvenc cukrászdájában, a Lukácsban folytak a felvételek. Egri Mártával, Bodnár Erikával és Bánsági Ildikóval játszottunk a filmben. A rádióban, ha éppen szünetet tartottunk, sokat beszélgettünk. Én ugyan az ilyen nagy emberek előtt mindig iszonyú gátlásos voltam, de ő ezt olyan édes locsogással tudta feloldani bennem. Íróolvasó találkozókra is magával vitt néhányszor, hogy olvassak fel a novelláiból. Iszonyatosan jókat tudtunk fecsegni és nevetgélni.

Sokak szerint zárkózott, szűkszavú ember volt.
Velem szeretett cseverészni, társalogni. Lehet, hogy tetszett neki, hogy olyan fiatal voltam, helyes voltam, és dumálni is volt kedve. Biztos élvezte, amiket mondtam, és szívesen beszélgetett velem. Meg ha ott volt a felvételeknél, én mindig kérdeztem tőle. Mi is volt, hogyan is történt? Helyesen gondolom, vagy inkább másképpen értelmezzem? A rádiójáték, akárcsak a szinkron, nagyon furcsa dolog. Nincs más eszköz hozzá, csak a hang. Nekem jó beszédtanáraim voltak, de kell ehhez egyfajta adottság is, hogy technikailag sok mindenre képes legyek a hangommal. Mándy műveiben pedig volt valami elvontság, valami kis lila, helyenként sötétség vagy inkább köd, bánatosság, halálfélelem. Ezeket hangszínben, ritmusban meg kellett találni. Ő pedig zeneileg jónak találta, ahogy én ezt csináltam.

Rengeteg titok lengte be a történeteit, a ki nem mondott szavak, a befejezetlen vagy széttört mondatok különös hangulatot adtak minden írásának.
Szerintem éppen ebből eredően tetszett neki, ahogy én a figuráit megszólaltattam. El tudtam hitetni a hallgatókkal, hogy én ismerem ezt a titkot, de nem adom tovább, megőrzöm. Csak sejtetem. Ha megkérdezte volna tőlem, hogy: „Ezt azért mondtad így, mert tudtad, hogy…”, akkor azt felelem, hogy nem tudtam. Csak úgy éreztem. Ráéreztem Iván álomszerű írói világára. Tömören, sokszor csak tőmondatokban fogalmazott. Nem voltak nagy stiláris hullámzások, hiszen a jelzőkkel is meglehetősen csínján bánt. Épp ettől volt izgalmas a feladat. Tőmondatok mögé kellett berakni fél életeket.

Tudja, hogy a legkedvesebb színésznői között emlegette?
Éreztem, hogy kedvel, hiszen nagyon sok apró jelét adta. Az egyik novellájába még bele is írt. Odajött hozzám a Rádióban, és mondta, hogy: „Beleírtam magát egy szövegembe.” Ne szórakozzon már velem, Iván! – így beszéltünk. Vagy, hogy: Jaj, Mester, menjen már!” Ő olyan csöndesen, visszafogottan, mosolyogva reagált erre, azt sem tudta, milyen sátán tör ki belőlem. „De igen, igen, beleírtam! Most jelenik meg, majd olvassa el!” – mondta. Egy költözésről szól a novella, a címére sajnos nem emlékszem. Az előszobaszekrényben van összepakolva mindenféle cipő, ceruzavég, cipőfűző, talpbetétek, régi levelek, képeslapok, és köztük egy cédula. Egy kis cédula, amelyre a nevem van írva. „Borbás Gabi.” Egy cipőből kerül elő. Nekem ez hatalmas megtiszteltetés volt.

Hogyan érezte magát az ő sajátos, lebegő írói világában, amelyben életre kelnek a tárgyak, és meglehetősen fura alakok találkoznak? Könnyen ráhangolódott?

Alig vártam, hogy jöjjön egy újabb Mándy. Ha színdarabot olvasok, akkor sem azt keresem, hogy én mi leszek benne, hanem hogy miért írta az író, mit akar vele, kioktat vagy segítségért kiált. Biztosan van a hangjátékok között olyan is, amelyben csak pár mondatom volt, én azt is boldogan olvastam. A mozaikot, az intarziát Mándynál pár mondatból is ki lehetett rakni, nem csak többoldalas szövegből. A hangjátékbeli szerep is mestermunkát igényel, akárcsak a színpadi. Meg kell találni, hogy mi illik mihez. Ki hogyan viszonyul a főszereplőhöz, aki általában író figura. Abszurditás vagy egy belső élet van nála, amit elsőre kevesen vesznek észre. Nekem elég egy kézfogás, máris megérzem a bajt. Vagy hogy mi rejlik a beszédhiba mögött. Apuka, anyuka, testvérek, milyen lelki viszonyok vannak a családban. Megérzem a leplezett kínokat. Így voltam Iván világával is. Egyszerűen ráéreztem.

Most, hogy beszélünk róla, hogyan jelent meg a szeme előtt?
Vékony, magas úriember volt. Gyönyörűen, finoman öltözött, finoman viselkedett. Olyan szép volt. Aura volt körülötte. Az a világ, amelyet leírt, állandóan ott duruzsolt a fejében. Az ő maga volt. Nem hiszem, hogy mondatokat fogalmazott. Érzések lengték körül. Mindig. Azokból született meg aztán betűben is valami. S amikor az ember ráérzett ezekre az érzésekre, akkor tudott mándyul. A tekintetéből mit olvasott ki? De furcsa! Nem emlékszem a szemére. Fogalmam sincs, hogy világos vagy sötét szeme volt. Nem a szemére emlékszem. Az arcvonásaira is csak annyira, hogy olyan szépek, nemesek voltak. Olyan kis csontos, finom arca volt. Szerintem nem is engedte ki a szemén, ami belül volt a fejében. Ő csak úgy nézett, ott volt hátul az ő világa. Mindig azt éreztem, hogy bármennyit dumálunk és nevetünk, azért figyel olyan nagyon, mert közben megy a fejében egy másik téma.

Nyolc rádiójátékot egyetlen színésznő sem kapott tőle.
Lehet, hogy azért kaptam annyit, mert talált egy ilyen madarat, mint én. Szerintem szólt Kopányi Györgynek és Varga Gézának, hogy ha csak lehet, tegyenek bele. Biztos, hogy leültek és megbeszélték a szereposztást.

Az alatt az öt év alatt, amíg „mándyzott”, tudta, hogy a magyar irodalom élő klasszikusával dolgozik?
Ha a nagy magyar klasszikust láttam volna benne, nem tudtam volna úgy közeledni hozzá. Nekem az volt a fontos, hogy értettem, mit akar a világtól. Hogy üljünk le, nézzünk egymásra, és találjunk ki meséket. Ő ugyanis meséket talált ki. Csodameséket. Varázslatos meséket. Életmeséket.