Tóbiás Krisztián: Ver/sec Etna, Zenta, 2006

Tóbiás Krisztián első kötetének címe ötletes, többértelmű cím, hiszen többféleképpen olvasható: versek, ver per sec, v/s stb. A kötet verseire is jellemző a sokszínűség, Danyi Zoltán nem véletlenül jegyzi meg utószavában, hogy „A Ver/sec kötet darabjai mind formailag (szabadversek, kötött formák, prózaversek), mind tematikailag változatosak.” Ez a változatosság azonban véleményem szerint sokkal inkább a pályakezdés hangpróbálgatásainak szól, mint a Danyi által későbbiekben említett „magabiztos formakezelés”-nek és „kiérlelt versbeszéd”-nek. Hiszen Tóbiás Krisztián kötetében a versek döntő többsége a Tolnai Ottóra jellemző versbeszédet imitálja – az utánzás értelmében, vagyis nem képes átírni, megújítani a költőelőd modorát, inkább annak alacsonyabb színvonalú másolása történik; erre egyébként parodisztikusan maga a költő is utal: „hazajöttem és / elkezdtem bozsikosan írni / ő meg úgyis tolnaisan ír úgyhogy / öröklődő ez a dolog / és nem fog kihalni (...) ősi szokás szerint én is / csak annyit lopok / amennyit lehet.” A tolnais versek mellett a kötet tartalmaz néhány vizuálisan a neoavantgárd szövegalakításra jellemző szöveget, egy akár minimalistának is tekinthető verset és egy versfordítást, Yon Son-Do versét T. K., azaz vélhetően Tóbiás Krisztián fordításában. Hogy erre a magányos versfordításra miért volt szükség a kötetben, azt megint csak a hangját kereső költő bizonytalankodásaival lehetne magyarázni.

A Ver/sec tolnais verseire a vajdasági coloure local, illetve a térség utóbbi évtizedeinek lírai feldolgozása jellemző: „mindenki ott állt a lakótömb előtt / az eget bámulták meg egy kis tranzisztoros / rádió köré / kuporodtak hallgatni mi is a / helyzet itt felettünk / a nato csapatai megkezdték / jugoszlávia bombázását.” Ezekben a szövegekben a magánéleti események általában történelmi távlatot kapnak. A probléma csak az, hogy ezek az események, sztorik, anekdoták általában megmaradnak a publicisztikai érvényességen belül, vagyis sztoriként érdekesek, olvasmányosak ugyan, de meg is maradnak a publicisztikai szövegek nyelvi és személeti szintjén, nem képesek összetettebb, bonyolultabb nyelvi konstrukcióvá öszszeállni, költészetként működésbe lépni. Ezért van az, hogy Tóbiás versei többször közhelyekbe futnak („ezért megyek városról városra / hogy otthon legyek végre valahol”, „minden este legördül a // függöny.”), s ezt moralizálással sem tudja feloldani.

Ezek a problémák a nem tolnais, nem történetszerű versekben is jelentkeznek, viszont ez utóbbiakban a mégiscsak érdekes anekdoták helyébe általában semmitmondó passzusok kerülnek: „közel istenhez és egyre távolabb tőlem”, „csak a kockára nyírt bokrok hisznek a mesékben” stb. Vagyis összefoglalóan: a következőkben mindenképpen a hagyomány merészebb és egyúttal mélyebb újraértésére van szükség.