Több mint száz filmben játszott

Száznál is több film, rendezői között pedig a legnagyobbak. Jancsó Miklós, Tarr Béla, Szabó István, Makk Károly, Bacsó Péter, Mészáros Márta, Koltai Lajos, Szász János, Török Ferenc, Nemes Jeles László. Legfrissebb alakítását Székely B. Miklós A pásztorban nyújtja. Távol a világ zajától, egy magányosan élő férfi a filmben, aki 1944 végén szemtanúja egy csapat zsidó fogoly lemészárlásának.

Magyar rapszódia, Sátántangó, Hanussen, A játékos, Sztálin menyasszonya, Napló apámnak, anyámnak Sorstalanság, A nagy füzet, 1945, Napszállta. Csak néhány film az említett rendezők szerint, sorrendben. Csupa hiteles, szuggesztív alakítás. A szótlan jelenlét egyik legnagyobb mestere Székely B. Miklós. Hidegvérrel játszik bármilyen figurát. Csak az anyag, csak a szerep érdekli. Sötét pincében is képes ragyogóan játszani.

Budapesten született, tudom. De hol nőtt fel?

Itt, a Moszkva téren. Sokan néznek prolinak.

Én inkább a megművelhető földet, a természetet képzelem az arca mögé.

Érdekes, hogy ezt mondja. Gyerekkoromban anyám gyakran vitt kirándulni. Tízéves korom körül, ha volt egy forintom, kimentem villamossal Hűvösvölgybe, és a János-hegy oldalában kóboroltam egyedül. Emlékszem egy szovjet író könyvére, A tajgavadász hagyatékára. Talán még meg is van otthon. Teljesen elvarázsolt a könyv. Valahogy vonzottak a történetbeli fenyveserdők. Amikor Pilisborosjenőn éltem, két perc alatt az erdőben voltam.

És Arany János balladái?

Kamaszkoromban az édesanyámtól kaptam, aki már kilencvenkét éves. Húsz éve, hogy megözvegyült. Amikor a cicája már nagyon beteg volt, elkezdte intézni, hogy ha elmegy, azonnal otthonba vonul. Ez meg is történt. Negyven évig tartó, borzalmas házasság volt mögötte, amiből én tinédzser koromban leléptem. Tizenhat éves voltam, amikor nevelőapa jött a házhoz. Idegen ember, aki olyanokat kérdezett, hogy mi ez a zene, minek ez a sok könyv, de szörnyű tónusban. Én meg olyan nyiladozó voltam akkor, nem lehetett bírni velem. Ott tehát be is fejeződött az együttélésünk.

Biológiai apjáról mit tud?

Munkáslány és hivatalnok. Ez volt a felállás. Teherbe ejtette az anyámat, és azonnal megpróbálta lebeszélni őt rólam. „Bözsi, ne legyél hülye, nincs semmid, lakásod sem, hova viszed a gyereket” – mondta anyámnak. Nem volt úr. Átlagos pesti polgárember. Egy zsidó, zsinóros irhabundában. Anyám, szegény, családi körben sem talált támogatásra, a nővére sem állt mellé. Huszonegy évesen, terhesen fogta magát, és elment otthonról. A háborút alig élte túl. Nem evett lóhúst, meg ilyesmit. Látod, a múlt egyre élőbb, a jelen meg zuhan szét. Ötven fölött ezt már így éli meg az ember. Anyám aztán, ahogy megszülettem, pár héttel később hazament. Imádott a nagyanyám, de kilencéves koromban meghalt. A Mutter meg dolgozott szegény, mint a barom. A Ganz-gyárban, a Rákosi-korszakban! Proliházban nőttem fel, prolifalka tagjaként. Foci, szeneskocsi, télen szánkóztunk, mert hó is volt. Aztán jött a gimnázium, és nagyon leromlott az átlagom. Történelemből és fizikából megbuktam harmadikban. Nem tanultam. Nem volt szobám, nem bírtam az otthoni miliőt. Csavarogtam. Szerencsére minden haverom művész akart lenni. Én nem. Az egyik festő lett, a másik zenész, lassan én is kitaláltam, hogy filmes leszek. De amikor befuccsolt a gimi, és nem mentem el pótvizsgázni, a nevelőapám azt mondta, rendben, ha nem akarsz tanulni, menj el dolgozni. Ami logikus, csakhogy én tanulni akartam, vele viszont ezt sem tudtam megbeszélni. Élt a nagyanyám húga, egy rejtélyes, meseszerű öregasszony, és ő árulta el, hogy él az apám, Székely Béla. Anyám ugyanis azt adta be, hogy meghalt. Tizenhat évesen lettem Székely. Azért Lacza a becenevem, mert anyám 48-ban névházasságot kötött. Prolik között akkor nem mertek férj nélkül szülni a nők. Egy dunaújvárosi idős pincér volt a névleges apám, aki egyszer állítólag meg is látogatta anyámat, hogy na, hogy van a gyerek? Én Lacza Béla Miklósként kezdtem az iskolát. Csak amikor jött a személyi igazolvány, és otthon előkerült a születési anyakönyvi kivonat, amire Székely volt írva, anyám kénytelen volt egy másik verziót előadni, ami még mindig távol állt az igazságtól. A vérszerinti apámmal való megismerkedésem módosította bennem az öntudatot.

Hogyan? Milyen irányba?

Nem voltam vallásosan nevelve, de a zsidóság problematikája mélyen érint. Az irodalomban is. Ösztönösen odafigyelek rá. Anyám római katolikus. Ötvenhatban, amikor a Ganzgyárban egy munkásakció keretében összegyűjtötték a gyerekeket az egyedülálló szülőktől, levittek fél évre Kenderesre. Ott olyan csizmáspufajkás parasztok jelentek meg a városházán, mi a földön ültünk egy hosszú vonatút után, és válogattak közülünk, hogy ki hova megy, ki kit visz haza. „Hát te, milyen vallású vagy? – kérdezte az egyik. – Katolikus?” Hazavitt. Három hónap múlva átkerültem egy másik családhoz. Ott is az volt az első kérdés, hogy milyen vallású vagyok. Tudtam, hogy az a csapda, ha válaszolok. Hallgattam. „Református vagy?” És már vitt is magával az illető. Kenderes mindkét templomába jártam misére. Három hónapig a katolikusba, három hónapig a reformátusba.

Hatvannyolcban volt katona. Nem járt a baráti tankokkal Csehszlovákiában?

Máshol jártam. Hatvannyolc nyarán disszidáltam Olaszországba. Egy hónapig voltam a trieszti lágerben. Kopernél, egy nyaralóhelynél úsztam át az öblöt, vagyis a jugoszláv–olasz határt. Hamis útlevéllel hagytam el az országot, de a tengerparton eldobáltam a papírjaimat, mert úgy gondoltam, vissza úgyse jövök már. A tenger vize meleg volt, a társammal, akivel együtt szöktünk, viccekkel szórakoztattuk egymást úszás közben. Trieszt határában egy rendőrnél jelentkeztünk, hogy tiszteletem, a keleti blokkból jöttünk. Ezrével mentek ki akkor a magyarok ezen az útvonalon. A rendőr unottan, rutinból vitt be, kaptam cellát, pokrócot, fogkefét, és reggel már szállítottak is tovább, a lágerbe. Volt nálam egy Rimbaud- és egy József Attila-kötet, a sapkámba tettem, hogy egyik se legyen vizes, úgy úsztam velük.

S visszahozta mindkét kötetet?

Ahogy teltek a napok, egyre idegenebbül éreztem magam. Attól, hogy a többiek annyira fröcsögtek. Arról a kommunizmusról, amelyről sokat akkor még nem tudtam. Ez a fajta hangnem idegen volt tőlünk, mi nem beszéltünk otthon a rendszerről. S akkor a lágerben egyszer csak azt éreztem, nekem ehhez semmi közöm. Visszajöttem, de nem a vízen. Szakadt az eső, átmásztam a kerítésen, és kilógtam a táborból. Az országúton megállt mellettem egy olasz srác, és felvett. A határállomásnál a kukoricásban megkerültem szépen az olasz határőrséget, és már Jugóban voltam. Ősszel, katonaként pedig épp a jugó vonalra helyeztek.

Parádés fordulat!

Márciusban már felesküdt határőr voltam. Akkor aztán megjelent két civil a belügyminisztériumból, az egyikezredesvolt,úgyemlékszem,és arra kértek, meséljem el, mit csináltam augusztusban. Először sumákoltam, hogy a Balatonon voltam, de olyan tényeket közöltek, hogy nem hazudhattam tovább. Berendeltek a határról, kaptam egy rendőrhatósági figyelmeztetést, és Nagykanizsára helyeztek, fegyveres szolgálatba. 1977-ben viszont néhány kollégámmal, turistaútlevéllel Franciaországba utaztam, sztázsra.

De még mielőtt filmekbe hívták volna, ebbe a több mint száz alkotásba, volt sok minden. Újságkihordó, nyomdai és hajógyári munkás, metróépítő, díszletező, ablaktisztító. Élményanyagból, tapasztalatból gyűjtött eleget.

Sok jó emberrel találkoztam, mert marha nagy mázlim van. De ami a metrót illeti… imádom az ottani mozgólépcsőt! Ott mindenki azonos önmagával. Bírom nagyon azokat az arcokat. A többségük árulkodó. Sok mindent le lehet olvasni róluk. Még a szociológiai miliőt is, ahonnan jöttek.

Sokat foglalkoztatják most is. Hívják filmekbe, sorozatokba.

Színházat már nem vállalok. Nincs kedvem naponta kocsizni Kisorosziból Budapestre és vissza. De nincs nagy baj. Még mindig vagyok valaki. A nagyja, tudom, már megvolt. Nem számíthatok ilyen-olyan csodákra, de így is elégedett vagyok. És van egy nagyon szép projekt a kezemben. Iskolába járok. Vágni tanulok. Huszonöt év anyagát szeretném rendszerezni.

És hogy van az édesanyja? Hogy megy a sora az otthonban?

Nyolcvanöt évesen vonult be. Én akkor költöztem le Lilivel, Monori Lilivel Kisorosziba, ő meg be, a Maros utcába. Egy karácsony után vittem őt vissza az otthonba. Csöndben volt, lógott a feje. Akkor vettem észre, hogy szerzett piát valahonnan, és egy kicsit be volt nyomva. Nem támolygott. Csak a kocsiban lógott egy kicsit az arcocskája. Kérdeztem tőle, hogy Mutter, nem akarsz te kijönni az otthonból? Akkor már külön éltem Lilitől. Ő az egyik házban, én a kerítésen túl, a másikban, amely egykor mozi volt, de én átépítettem. És mit válaszolt az én drága anyám? Hogy vigyem őt haza magamhoz. És hazavittem. De lassan esett le a tantusz, hogy itt van egy kordában tartott alkoholizmus. Már kilencvenkét éves. Esése volt, törése, de már csak egy sört kap naponta. Többet nem adok neki. A születésnapomra ugyan kiverekedett egy üveg vörösbort, de azóta semmi. Csak a napi egy üveg sör. És velem lakik. Jól megvagyunk mi ketten.

A szerző a Vasárnap munkatársa