Erőt, egészséget, minden jót!

Debütfilmje, a 2011-es Isteni műszak a délszláv háború idején követi nyomon egy mentős groteszk történetét, második nagyjátékfilmje, a Drakulics elvtárs című szatíra ugyancsak a múltba pillant: a cselekménye nincsen meghatározott módon keltezve, de már az első képsorokból kitűnik, hogy a ’60-as – ’70-es évek fordulóján járunk. 

A hidegháború kellős közepén, amikor még zajlik a vietnámi hadviselés, nem várt vendég érkezik egy országos véradórendezvényre. Kora negyvenesnek kinéző, slampos, farmeres és szőrmekabátos férfi, aki úgy sasszézik be a véradás helyszínére, mintha amerikai filmsztár lenne. Igazából az 1956-os magyar forradalom kiábrándult, valamint az 1959-es kubai forradalom büszke hőse, aki többek közt Che Guevara és Fidel Castro barátságát élvezi. Egykori bajtársai, akiket a hatalom a köszöntésére rendelt ki, rozoga öregemberek. Rajta viszont nem fogott az idő, de hogy miért, azt senki sem tudja.

Bodzsár Márk saját maga által írt filmje a klasszikus vámpírfilmekből indul ki, de nem az unásig ismert sémákat variálja. A címszereplő „Drakulics” elvtárs, akit a filmben Fábiánként ismerünk meg, rátalált az örök élet forrására: az emberi vérre. Ha teheti, kéjes örömmel ki is szívja – de nem átharapott nyakakból vagy női keblekből. Véradáson indul be, ellopja a kórházból a fiolákat, rácsavarodik a vérpettyes vattára. 

Bodzsár az expozíciótól a végkifejletig ötletesen viszi végig ezt az álvámpírfilmes szálat. A magyar vérszívó (Nagy Zsolt), ellentétben Bram Stroker hősével, nem az ismeretlen keletről érkezik a fejlett nyugatra, hanem az álomszerűen modern és szabados világból tér haza a gulyáskommunizmusba. Azonnal felfigyel rá a titkosszolgálat, ahol Magyar Mária, a fiatal és félénk ügynöknő (Walters Lili) és élettársa, Kun László, a rátermett, hímsoviniszta ügynök (Nagy Ervin) kapja a feladatot, hogy kísérjék figyelemmel a fővárosi tartózkodását, és füleljék le, ha kell. A film tulajdonképpen nem is szól másról, csupán eltérő érdekek ellentétéről: a hírszerzők gőzerővel dolgoznak azon, hogy bilincset kattinthassanak Fábián csuklójára, miközben a megfigyelt csak a forró, zamatos vérre áhítozik. A Drakulics elvtárs kiemeli a korszak ellentmondásait, amihez groteszk, ostorozó látásmódja nyújt segítséget. Kiváló jelenetszervezések váltják egymást a másfél órás játékfilmben, ezek egyike, a véradásjelenet több frappáns képsorból épül fel. Itt nemcsak világossá válik, hogy az USA imperialista és agresszor nagyhatalom, hanem az is, hogy a főhősnek Kádár János csupán Csermanek Jancsi, a magyar szabadságharc első időszakát pedig nem ellenforradalomnak, hanem valódi forradalomnak tartja. Kétes hírű kísérője (Borbély Alexandra) mondja el a programnyitó beszéde helyére szánt viccet, de a proletár szellem éltetése helyett a Magyar Szocialista Munkáspárt első számú vezetőjével viccelődni enyhén bajos. Meg is fagy a levegő, a tapsra indult kezek megállnak a levegőben. (Egy vérbeli humorista, Kőhalmi Zoltán villanásnyi szerepe sokat tesz a jelenethez.) Az, hogy Yan, a vietnámi veterán a magyar egészségügyben Jenő lesz, vagy az, hogy a pezsgősüvegek durranásakor a poszttraumás stressz szindrómája miatt földre veti magát, illetve Fábián kísérőjének tánca ugyancsak jól működő ötlet. 

Bodzsár rátalált a magyar nyelv leghangzatosabb, később minden bizonnyal idézetként tovább élő káromkodásaira, de a Kádár-rendszer sajátos nyelvét, értelmetlen, megjegyezhetetlen titulusait, a pártfunkcionáriusok szóhasználatát szintén eltalálta. A korfestést a primer vizuális megjelenítésen túl szépen árnyalja a Május 1. ruhatár, a Centrum áruházban elkölteni szánt ötszáz forint, az üzemi menzán elfogyasztott ebéd, a Munkás cigaretta és még egy rakás ikonikus tárgy. Mégis, úgy érezni, mintha Bodzsár csak megtanulta volna a történelemkönyv Kádár-kori fejezeteit; ennél mélyebb, hihetőbb múltidézést vártunk. A komikus szál, a sok szerethető geg viszi előre a történetet, de az, hogy mit old fel a nevetés és nevettetés, háttérben marad. Pedig nem szabadna feledni: a történet akkoriban játszódik, amikor a politikai szabadságjogok korlátozottak voltak, amikor a nehézipart még nehezen tudta bármi is felülmúlni, de amikor már a vállalatok száma egyre nőtt, az életszínvonal és a szellemi munkások száma kismértékben, de fokozatosan emelkedett. 

Reich Dániel kamerája előtt a főszereplő hármas, tehát Nagy Zsolt, Nagy Ervin és Walters Lili egészen kiváló csapatot alkot. A címszereplőnek nincs önálló arca és hangja, ellenben a két titkos ügynök szépen felskiccelt személyiség, mellesleg abszolút nem illenek egymáshoz, ami nagyon jót tesz nekik. Nagy Ervin ragyogó a bajszos, pocakos, kicsit ügyetlen szekusként, a klasszikus színészképzésből kimaradt Walters teljesítménye pedig azért dicsérhető, mert jól bemutatja, miként küzd meg a fiatal lány a nőiességével. Az epizodisták remekek, különösen a házmesterpár, Znamenák István és Szűcs Nelli, a konyhából, a sámli mögül, az ablakon kémlelve a szomszédokat. 

A Drakulics elvtárs Jakab Juli koncentráltabb dramaturgiai munkájával, erősebb forgatókönyv-fejlesztéssel igazán kiváló film lehetett volna, azonban, akárcsak Lengyel Balázs Lajkó – Cigány a világűrben című szocialista groteszkje, ez sem áll meg a saját lábán. „Erőt, egészséget, minden jót!” – hangzik el az obligát köszönés az egyik jelenetben. Ugyanezt, meg egy sikerült harmadik játékfilmet kívánunk a rendezőnek.