Tíz körül magára csukja az ajtót

„Mintha kinyitották volna egy szoba két szemközti ablakát, és egy friss huzattal átszellőztették volna a korabeli magyar literatúra szalonját” – ezzel üdvözölte őt Esterházy Péter a hetvenes évek elején. Bereményi Géza nem emlékszik erre a dicséretre. Vagy elfelejtette, vagy nem olvasta, mondja, friss hangját azonban, amely annyira imponált írótársának, sikerült megőriznie. A Magyar Copperfield is ezt bizonyítja, amellyel ismét óriási olvasóközönség tetszését nyerte el.

Egy neves irodalomtörténész azt állítja, majdnem minden Bereményi-mű az önmegértésről szól. Egyetért vele?

Ezt most tapasztaltam meg a Magyar Copperfield befejezésével. Elcsodálkoztam, hogy amikor emlékezetes dolgot akartam megírni, sokkal többet mérlegeltem, de nem is magamról, hanem azokról az időkről, amiket egészen fiatal koromban éltem. Bár azt is megjegyezte már valaki, aki olvasta a regényt, hogy sokkal többet tudott meg a korszakról és a környezetről, mint rólam. Azzal védekeztem, hogy ez valószínűleg azért van, mert a gyerek nem önelemző, nem töpreng önmagán. Most, hogy folytatom ezt az önéletírást, az idősebb emberről már többet meg lehet tudni. De közben rájöttem, hogy valóban sokkal jobban érdekel az a korszak, amelyben élek, mint önmagam.
 
A Libri, a Magyar Filmakadémia, a Győri Könyvszalon díja után most a debreceni Páholy Irodalmi Nagydíjat is megkapta. Úgy hallottam, ott, a színpadon, hölgyválasz áldozata lett.

Átvettem a díjat, és felléptem a közönség előtt. A szervező hölgy ugyanis felkért táncolni. Természetesen tudtam róla, hogy ez lesz, mondta is kacéran, hogy Dés László zenéjére, a Nagy utazásra fogunk táncolni, amelyhez én írtam szöveget. Tőlem ez nem állt távol, mert erre a dalra szépen, lassan, nyugodtan lehetett keringőzni, a hölgy pedig elég vonzó teremtés. Elsős gimnazista koromban jártam tánciskolába. Később egy osztálytársnőm mondta is, hogy miattam jött oda. Kiskamaszként ez mély nyomot hagyott bennem. A díjat egyébként a járványnak tudom be. Ilyenkor, gondolom, többen olvasnak. De nem azért írtam a könyvet, hogy majd esetleg díjat kapok érte.
 
Felesége révén mostanában többet tartózkodik Debrecenben, mint Budapesten. Hol megy jobban az írás? A vidéki otthonában vagy a fővárosiban?

Az írás belső munka. Ahhoz csak zavartalanság kell, és én zavartalanul tudok dolgozni mindkét lakóhelyemen. A feleségem jóvoltából van egy házunk a Balatonnál is, ott is megvan a nyugalom. Az írásban tőlem függ minden. Reggel kilenc-tíz körül szoktam nekifogni, de nem azért, mert sokáig alszom, hanem mert hosszasan cihelődöm, és kb. akkor szoktam becsukni magam mögött az ajtót.
 
Gyorsan el tud szakadni a külvilágtól?

Pár perc, és már megyek is a múltba, felfedezőútra. Jó érzés, amikor megered az írás. Az mindent megér. Már majdnem készen voltam a Magyar Copperfielddel, amikor a kezembe akadt két oldal. Csodálkoztam, hogy ezt én írtam? Nem emlékszem, hogy maradt ki belőle. Még jó, hogy félretettem. A kezdet kezdetén magamban léteztem. Aztán fölém hajolt a legelső másvalaki, akkortól tudok emlékezni. Ezzel indítottam a könyvet. Örömteli felfedezés volt.
 
Bódy Gáborról, a tragikus sorsú, kivételes tehetségű filmrendezőről mondta, hogy fontos szerepet játszott írói életében. Hol? Mikor?

Tizenkilenc éves lehettem, elsőéves az ELTE bölcsészkarán. Ott ismerkedtem meg egy lánnyal. Évfolyamtársaim közül ő volt az első közelebbi kapcsolatom. A szülei rábízták a lakást, mert külföldön dolgoztak. Elmentünk szórakozni az egykori Eötvös Klubba, egy régi kávéház helyén nyílt a klub, most megint kávéház. Ott táncoltunk. Odajött hozzánk egy furcsa, magas fiú, akinek a bal alsó karján hosszú, fekete női kesztyű volt. A briliánsgyűrűt kívülről húzta az ujjára, a báli kesztyűre. Feltűnősködő, vagánykodó, kötekedő figura volt. Mindenkit provokált. Ő volt Bódy Gábor. Lekérte tőlem a lányt. Azt hitte, fel fogok háborodni, mert pimasz volt, de azt mondtam, tessék, és a lány is örült, hogy lekérik. Ő is, én is csak nevettünk ezen. Aztán elkezdtek táncolni, én visszamentem az asztalhoz, a végén odahozta a lányt, megköszönte a táncot, és leült hozzánk. Elkezdtünk beszélgetni, és néhány percen belül megfeledkeztünk a lányról. Belemerültünk a társalgásba. Én jobban érdekeltem őt, mint a lány, akit aztán hazakísértünk. Én megcsókoltam a kapuban, így egyértelművé vált, hogy összetartozunk, aztán elindultunk Bódyval, és három napig nem váltunk el. Vagy nála aludtam egy kis szobában, a padlón, vagy ő töltötte nálunk az éjszakát. Jártuk a várost, beszélgettünk, és nem tudtuk abbahagyni.
 
Nem tudtak betelni…

… azokkal a témákkal. Lestük egymás szavát. Például azt mondtam, akinek púpos a háta, annak a lelke is az. Bódy megállt, és lehetett érezni, hogy mélyen érintette őt a megállapítás. Két nappal később az egyetem folyosóján találkoztunk. Én háttal álltam egy szoba előtt, ő cigarettával a kezében közeledett, és megkérdezte, miért ácsorgok ott? Kirúgott a szemináriumvezető tanár, mondtam, méghozzá azzal, hogy megadja a négyest félév végére, csak ne jöjjek többet hozzá. Őrült tanár volt, ismert bolond, vadember. Bódy szívott egy mély slukkot a cigarettából, a felső, kikopott kulcslyukon befújta a füstöt, és gyorsan elsietett.

Sejtem, mi következett.

A tanár ordított bent, majd feltépte az ajtót, meglátott, és jól megrángatott a folyosón. Nem tudtam elhitetni vele, hogy nem én voltam.
 
És hogyan folytatódott a története Bódyval?

Te biztosan írsz, mondta. Megbeszéltünk egy időpontot szombat délután négyre, írtam gyorsan egy háromoldalas novellát, megkértem az édesanyámat, hogy gépelje le, és találkoztunk az Astoria aluljáróban. Bódy ott, helyben elolvasta az írást, elvitt egy fiatal írókból álló hat-hét fős társaságba a Bródy Sándor utcába, egy szemész lakásába, ahol már előzőleg bekonferálhatott. A kezükbe adta a munkámat, elolvasták, és megállapították, hogy remek. Ő pedig, mint felfedező, büszkén kihúzta magát. A társaság befogadott, és szamizdatban sokszorosították az írásaimat. Onnantól kezdve ehhez az irodalmi körhöz tartoztam. Írónak éreztem magamat, és ezt Bódy Gábornak köszönhetem.
 
Barátok maradtak?

Nem. Egy éven belül valahogy eltávolodtunk egymástól. Ő ugyanis elkezdett filmezni. Másod- vagy harmadéves korunkban a színművészeti főiskolára ment. Filmrendező lett. Talán árulónak tartottam, nem sejtve, hogy én magam is filmezni fogok.
 
Mai kollégái, írótársai közül kivel lenne képes három napig bolyongani, beszélgetni úgy, mint annak idején Bódyval?

Senkivel. Nem olyan az életformánk. Nem vagyunk már diákok. De van két íróbarátom, ami nagy ritkaság. Háy János és Cserna-Szabó András. Szeretem az írásaikat. Mindent elolvasok tőlük, amihez hozzájutok.
 
A filmrendezők közt is van olyan, akinek minden alkotására kíváncsi?

Most, a járvány idején nincs. Olvasni otthon is tudok. A moziba el kell menni, és most nem tudok. Volt időszak, amikor otthon moziztam. Mostanában inkább hat-nyolc részes sorozatokat nézek a Netflixen. Olyanok, mint a regények. Ennek a műfajnak most úttörő jellege van. Járvány idején ezt lehet nézni.
 
A Cseh Tamásnak írt dalszövegeivel előbb Jancsó Miklóssal került alkotói kapcsolatba, ő ajánlotta aztán induló filmeseknek.

A dalszövegek után kezdtem el forgatókönyveket írni. Autodidakta módon, és a rendezők kárán. Az első ilyen jellegű munkám, a Romantika ugyanis teljes fiaskó volt. Kézdi-Kovács Zsolt rendezte a filmet, ő is Jancsó biztatására keresett meg. Azt mondta, arról írok, amiről akarok. Én meg írtam egy őrült forgatókönyvet. A film megbukott, de a kor filmkritikusi sznobériája miatt nem írták le, hogy milyen rossz a film. Csak a közönség háborgott. A korabeli Ludas Matyi címoldalán megjelent egy ezzel kapcsolatos karikatúra. Egy töprengő pesti polgár fejéből két gondolatbuborék jött ki. Az egyikben egy stadion volt látható üres nézőtérrel, érdektelen focimeccsel, a másikban az állt, hogy Romantika, új magyar film, hová ne menjek vasárnap? Ekkora bukás volt! Nem túlzott a karikaturista. Szegény Kézdi-Kovács Zsolt! Az ő kárán tanultam meg forgatókönyvet írni.
 
Kultikus filmek is születtek írói asztalán: Megáll az idő, Veri az ördög a feleségét, Eldorádó, A tanítványok.

A Veri az ördög… témáját a film rendezője, András Ferenc hozta. Én csak megírtam. Ő ugyanis nem tartotta természetesnek, hogy ő írja meg. Az ő segítségével tanultam meg forgatókönyvet írni, sőt még tanítottam is több évig forgatókönyvírást a főiskolán.
 
Önéletrajzi regényének második részével hol tart?

Nem tudom. Emlékeket idézek fel a Magyar Copperfieldből tanult módszerrel. Már megvan a címe a regénynek. Egyetemeim. Arról szól majd, hogyan lettem író, és milyen volt az a korszak, amelyben akkor éltem, a hatvanas évek második fele és a hetvenes évek eleje.
 
De dagad az anyag?

Gyarapodik. Írok az életem helyszíneiről, arról, hogy ide-oda vetődtem, miközben a családi körülményeim is változtak. Édesanyám egyetemista koromban elvált a mostohaapámtól, akit azóta nem is láttam, csak a halálhíréről értesültem. Aztán egészen más életformát kezdtem élni. Egyedül. Albérlő lettem. Tessék! Az is lehetne a címe a folytatásnak, hogy Albérleteim.
 
A Páholy Irodalmi Nagydíj egymillió forinttal jár. Tudja már, mire költi?

Erre pontos, egyértelmű választ tudok adni. A fiaim taníttatására fordítom.

A szerző a Vasárnap munkatársa