Tíz év után jelentkezett új verskötettel Tóth László

Tóth László ezt a problematikát (is) boncolgatja Wittgenstein szóvivője című kötetében. A rendkívül sokoldalú, Dunaszerdahelyen élő szerző tíz éve nem jelentkezett verskötettel, talán pont azért, mert „a nyelv előtti” világ érdekli. Nagy paradoxon ez, és be kell vallanom, számomra is nehéz feladatnak tűnt erről a kötetről írni, ezért halogattam csaknem fél évig. Mentegetőzni azonban szintén csak a nyelv által behatárolt szűk térben lehet, ezért maradjunk annyiban, hogy régi adósságot törlesztek most (az adósság jobb szó, mint a tartozás, mert szótöve pozitívabb).
„Árnyaltan, leleményesen mondjuk a szobrászatra vonatkoztatva: a szoborról el kell távolítani, le kell faragni a fölösleges fát (követ stb., vagyis: anyagot). Irodalmi mű létrehozásával a semmit – a papír (a képernyő) végtelen fehérségét – kerítjük körül nyelvi eszközeinkkel” – írja Tóth László rendhagyó előszavában. „A nyelvvel rögzített vers a végtelen végesítése. Olvasóját (befogadóját) is megköti; alkotója magát igyekszik transzlokálni értelmezőjébe, magát szabadítja fel befogadójában”– olvasható ugyanott. 
Na, erre varrjunk gombot! – gondolhatják most. Pedig ez a keresés rendkívül izgalmas. „Amikor az ember,/ mert torkára csavarodik minden / papírra írt sor,/csak tekintetével, s az ég kékjére ír./ A semmibe. A semmivel./ A semmit.”– áll a Versen túli című, bevezető költeményben. 
Nehéz megállni a folytonos idézgetést, mivel rengeteg jól eltalált, megvilágító erejű, tömör sort citálhatnánk. Aki ezek után azt hiszi, valami lila ködös, bennfenteseknek szánt kötetről van szó, nagyon téved. Mert ki nem érezte még, hogy képtelen szavakba foglalni, ami a szívét nyomja? Ez bizony a való élet, a verbális kommunikáció lehetetlenségének, félreérthetőségének, szűkösségének felmutatása. Van, amit csak öleléssel, pofonnal, grimasszal, legyintéssel lehet kifejezni, sem a nyelv, sem a papír nem alkalmas többre. 
Persze van, hogy az ember nagyon ráér, „bővített mondatok tréningruhájában lustálkodik”, de legtöbbször gyorsan kell reagálnia, és nem mindegy, mit mond egy konkrét helyzetben. A papírra/monitorra írt, és publikált nyelvi megjelenítésekről nem is beszélve – aki valaha kiadott már a kezéből írott szöveget publikálásra, érti, mire gondolok...
A konceptkönyvek rendszerint egy témát járnak körbe, vizsgálnak minden oldalról. És mivel a költők általában saját lelkükkel vannak elfoglalva, (illetve látják a dolog buktatóit), ritkán elemzik a kommunikáció nehézségeit. Ezért is tartom bátor kötetnek a Wittgenstein szóvivőjét. A címben szereplő osztrák nyelvfilozófus neve talán szintén elrettentő faktor lehet, ezért gyorsan védjük meg őt is, méghozzá egy saját gondolatával: „Mi a filozófia célja? Az, hogy megmutassa a légynek a csapdából kivezető utat”. 
Egy költő pedig akkor is költő, ha éppen Wittgenstein szóvivője. Vagyis mindig önmagát keresi a szavak mögött, nekünk olvasóknak is kapaszkodókat kínálva a továbbgondoláshoz. Mert hiszen minden verset az olvasó értelmez, fejez be, egészít ki, az ő lelkében érik tovább, ha szerencsésen eljut odáig. 
Tóth Lászlónak továbbá egészen finom, okos, „fájntos” humora is van, amelyet főleg komoly témáknál csillant meg, mint például az öregedés: „Paradicsomot nyomkod szét a villájával a tányérján, s levét szürcsöl- / geti kéjjel. Harapni, rágni nem tud, tegnap húzták ki öt alsó fogát.” 
A Tíz párizsiban leszámol a Párizst belengő pátosszal: „Nekem biz nem Bakonyom/ Sok itten a bakanyom/ Ám ágyam az máris van/ Hunyok Párizsban.” A frenetikus tojás-versek pedig egyszerre szürreálisak és viccesek: „Nem szereti a húsvéti ünnepeket./ Akár locsog, akár ragyog,/depressziója mindig kiújul ezen a napon./Ha parlamenti képviselő lenne,/ biztosan megszavaztatná/a zéró tolerancia elvét/ a húsvéti nyuszikkal szemben.” 
Vannak egészen megrendítő versek is, a csúcs talán a Virág helyett – Flóra emléke, amellyel 2016-ban Arany Opus díjat nyert, azaz övé volt az év irodalmi alkotása. Szó esik még a kötetben az öregedésről, Ádám is felbukkan néhány „hétköznapi”, vagy éppen abszurd helyzetben, és a szerző édesapja is kap három rendkívül erős költeményt. Az otthon hidege (Egy lehetséges ciklusból) versei elhidegülő párkapcsolatot mutatnak be, szívszorítóan. Az egyes ciklusok további „alciklusokat” rejtenek, gazdaggá, változatossá téve ezt a jól szerkesztett kötetet. 
Az új versek mellett helyet kapott benne néhány régebbi is. Érdekes például arról olvasni, milyen hatással volt a szerzőre 1998-ban az internettel való első találkozás, vagy hogyan fogadta 1996-ban, 47 évesen az első fehér szálakat a szakállában. 
A Wittgenstein szóvivője nemrég jelent meg szlovákul, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának gondozásában. Egészen friss hír, hogy március 7-én bemutatják Pozsonyban, szlovák közönség előtt. Micsoda csavar: egy másik nyelven is bebizonyosodhat, hogy sok mindenre nincsenek szavak. 

Tóth László: Wittgenstein szóvivője, avagy Mondatok a ’mondatlan’ és ’mondhatatlan’ regényéhez. Gondolat, Budapest, 2018