Tétje kell, hogy legyen a versnek

Ezt a vállán nyugvó hét és fél évtizedet azonban, tegyük gyorsan hozzá, vitalitásával, szellemi frissességével, kiapadhatatlan alkotó energiájával minden gond nélkül letagadhatná.

Október 5-én Budapesten járt, ahol A vers ablakán kihajolva címmel a Palatinus Kiadó gondozásában megjelent válogatáskötetének bemutatóját tartották, 6-án Érsekújvárban vendégeskedett, 7-én pedig Dunaszerdahelyen. Ez utóbbi helyszínen a Vámbéry Irodalmi Estek keretében a jubiláló költő Csatavirág című (létdalok alcímű), a Kalligram Kiadó műhelyében napvilágot látott, a legutóbbi évek verstermését közreadó kötetét méltatta pályatársa, Grendel Lajos Kossuth-díjas író a Budapest Kávéházban.

„Az első benyomásom az volt, hogy ez egy kitűnő, könnyen olvasható, élvezetes szöveg, ugyanakkor, ugyancsak az első olvasás után úgy is definiálhattam, hogy ez egy nagyszerű, nehezen olvasható kötet” – e szavakkal vezette fel a Csatavirágot Grendel Lajos. Az est folyamán nem csupán definíciójának látszólagos ellentmondásait oldotta fel, hanem mondanivalóját bőségesen illusztrálta azoknak a verseknek a felolvasásával, amelyek a kedvencei lettek, illetve amelyeket a kötet legmeghatározóbb darabjainak tart, s nem hagyta ki a lehetőséget, hogy Tőzsér Árpádot is kifaggassa.

Az öregséget, az öregség perspektívájából az emberi lét nagy kérdéseit, illetve az idő problémáját körbejáró költemények kapcsán felhívta a figyelmet arra a nagyszerű ellenpontra, amelyet a könyv utolsó ciklusában található, (ön)ironikus, fanyar humorú versek alkotnak a többi ciklus komoly hangvételű darabjaival szemben. Kiemelte azokat az irodalmi, mitológiai, művelődéstörténeti áthallásokat is, amelyek szervesen átszövik a Csatavirág szinte valamennyi darabját, azok nyelvi és képi világát, utalásrendszerét. „Ezek a rájátszások és áthallások behoznak egy más irodalmi kontextust. Ezért mondanám, hogy ez a látszólag könnyen olvasható, élvezetes könyv tulajdonképpen nagyon nehéz olvasmány” – hangsúlyozta Grendel Lajos.

Kérdésére, hogy miért „létdalok” a kötet alcíme, hiszen a lét általában nagyon súlyos témaként jelenik a költészetben, a dalok viszont a könnyedséget evokálják, Tőzsér Árpád elárulta: elsősorban Arany János Őszikéi voltak a fő- és alcím ihletői.

„Ha az őszt emlegetjük, mindnyájunknak az elégia műfaja jut eszünkbe. Ezt sugallja az Őszikék is. Én nem éreztem magamra nézve túlságosan adekvátnak ezt az »őszikék« hangulatot – mondta a költő. – Akik fiatalkoromban is ismertek, tudják, soha nem voltam valami könnyű ember, hogy enyhén fogalmazzak. A nemzedékem három forradalmat is átélt, 1956, 1968, 1989 beleépült a tudatunkba, nekem pedig családi drámákban is bőségesen volt részem. E drámákkal teli, konfliktusos élet után nem tartottam volna hitelesnek, ha valamiféle »őszikéket« írok. De hogy mégiscsak átmentsem az Arany János-i hagyományt, virágnevet választottam címként. Ezt a fajta összetételt, csata és virág, kifejezőnek tartottam magamra nézve. Nem az én szóleleményem, valóságosan létező virág.” Emellett utal a cím a fiatal Tőzsér Árpád híres verse, a Férfikor soraira is – „Indultam, mint más: / virágembernek. / Tövis lettem, mert / fagyok neveltek.” A „létdalok” mellett amiatt az oximoronos (egymást tagadó, kizáró) szerkezet miatt döntött, ami a „csatavirág”-ban is megvalósul, s az újabb verseiben megjelenő dráma–felszabadultság ellentétét jelzi.

Hogy az elégia valóban távol áll a költőtől, azzal Grendel Lajos is egyetértett, s megerősítette: a kötetnek azon, oldottabb hangvételű versei sem fordulnak elégiába, amelyekben az emlékezői attitűd csábíthatná a szerzőt az elégikus hangulatra, a búsulásra, a nosztalgiára.

Tőzsér Árpád klasszicizáló költészete kapcsán felvetette a kérdést, modern-e az a költészet, amely kötött versformákat, rímeket használ. Vagy ha nem az, miért érezzük mégis modernnek?

Hogy miért ragaszkodik a kötött formákhoz, a költő így fogalmazta meg: „Verset írni mindig is nehéz volt, azt hiszem, de a harmadik évezred elején egyenesen kutyaszorítóban érezheti magát a költő, mert egy teljesen apoétikus korban alkot. Akárhogyan csűrjük-csavarjuk, a vers mégiscsak életpárti, még a legpesszimistább is, mert minden tevékenység és alkotás életpárti. Tehát verset írni, és ezzel végső soron az életre szavazni akkor, amikor a kor át van itatva a különféle halálhangulatokkal, a vég közeledtével fenyegető katasztrófaelméletekkel, amelyek olyan veszélyekre figyelmeztetnek, mint például a természet erőinek kimerülése, saját környezetünk »felfalása«, ez mindenképpen próbára teszi a költőt, természetesen ha egyáltalán elgondolkodik ezeken a kérdéseken, problémákon.

Nagyon sok minden utal arra, hogy az életigenlés most, a harmadik évezred elején már nem olyan egyszerű, mint még nem is olyan régen volt. Ilyen korban verset írni meglehetősen fából vaskarika, de sokan sokféleképpen oldják meg. A legtöbben könnyítenek a versírás nehézségén, úgy, hogy minden »mantinelljét« lebontják. Nem használnak rímet, eldugják a ritmust, a kép már szinte szitokszó a posztmodern poétikákban, a szó mint olyan is erre a sorsra kerül lassan. Úgy érzem, a vers a gondolatnak és az érzelmeknek olyan sűrítménye, amely, ha nincsenek »mantinellek« körülötte, rím, ritmus és egyéb kötöttségek formájában, akkor tétjét veszti. Nincs tétje a versnek, ha nem kell a verssel megküzdeni. Ezt a küzdelmet az én verseimben a hagyományosnak tűnő formai kötelékek jelentik. Látni kell azonban, és Grendel Lajos fejtegetéseiből ez kiderült, mennyire nem hagyományos értelemben vett erők küzdenek itt a hagyományos erőkkel. Valahogy úgy, hogy ha nem mehetünk előre, akkor hátrafelé kell mennünk, a hagyományt kell történéssé írnunk, ahogy H. Nagy Péter fogalmazta meg egy tanulmányában. Ez nagyon komoly gondolat. A hagyományt magunkévá tenni, magunkévá szeretni, szinte magunkévá írni valahogy úgy, hogy az emlékezet ne emlékezet legyen, hanem eleven minőség.”