Tényleg hiánypótló, de hiányos kötet

A hatvanas-hetvenes években Egri Viktornak jelent meg pár, színházzal foglalkozó kötete, amely színikritikákat, recenziókat is tartalmazott. Nagy kár, hogy bár akkoriban még akadtak kritikusaink, Miklósi Péter, Tóth László vagy Szilvássy József, az írásaikat kötetben egyik kiadó sem tartotta fontosnak megjelentetni.

A nyolcvanas évekre a kritikusok is elfogytak, egyedül Dusza István maradt színházi hírvivőnek, s a kilencvenes évek elején a Kalligram Kiadó adta ki Nézőtéri napló 1981–1990 című kötetét, amelyben időrendi sorrendben gyűjtötte egybe kritikáit. Dusza mellett csak Hizsnyan Géza és alkalmi kritikusok maradtak, akik mentek, megnéztek pár előadást, majd rájöttek, hogy az utazás sokba kerül, s bizony nincs olyan pontja a Felvidéknek, ahonnan megközelítőleg Komárom és Kassa is ugyanolyan közel lenne. Így kerültek alkalmi kassai és komáromi kritikusok is, akiknek összehasonlítási alapjuk nem volt, a színházak pedig ötévente kiadtak egy jubileumi kiadványt, amelyben elsírták, hogy se szlovákiai magyar dráma, se szlovákiai magyar kritika nincsen. Itt megemlíteném, hogy elég csak Erdélybe vagy Vajdaságba elnéznünk, ott mindkét műfaj él és virul. S talán az ottani színházi vezetők tudják, hogy miért.

Ezért is külön örvendetes, hogy a Madách-Posonium Kiadó vezetése gondolt egy nagyot, s megkérte Hizsnyan Gézát, gyűjtse kötetbe színházi témájú írásait. Az eredmény eléggé felemásra sikeredett. Hizsnyan Géza a könyvét, akárcsak a magyar színikritikusok egyik legjelesebbike, Koltai Tamás, regionális felbontásban adja, s külön fejezetben közli a szlovákiai magyar, a szlovák, a magyarországi és a külföldi színházakról írott benyomásait.

A fejezetek meglehetősen vegyes képet mutatnak. A leggazdagabb természetesen a komáromi és a kassai társulattal foglalkozik, de ahogy a többi fejezetben, Hizsnyan itt is meglehetősen eklektikus, s aki nem kísérte figyelemmel a két színházunk kilencvenes éveinek apró rezdüléseit, az bizony idegenül bolyong a sorok között. Hizsnyan ugyan elkövet egy-egy egészen kiváló tanulmányt (ezek közé sorolnám pl. a Verebes-féle kassai Bánk bánról írt dolgozatát, de a két Székely-kritika is a jelesek közé tartozik), ám fontos előadásokról nem kapunk hírt, míg kevésbé fontosak szerepelnek a kötet lapjain. Még kevésbé fedezhető fel logika a többi fejezetben. Lehet persze helyhiányra is panaszkodni, de egy-egy átfogó tanulmány elkelt volna; s hiába a bevezetőként és utószóként közölt magvas eszmefuttatás, amely közül főleg az 1994-ben íródott A kisebbségi kultúra lehetőségei a művészi alkotásban tartalmaz ma is nagyon aktuális gondolatokat, a 2000-ben írott, a fiatal szlovák színház stíluskeresését tárgyaló rész tíz év távlatából igencsak hiányosnak hat.

S ha feltételezzük, hogy egy színházzal foglalkozó újabb kötet tájainkon esetleg ismét húsz év múlva jelenik meg, akkor bizony érthetetlen is a kötet alulszerkesztettsége, s felemás eklektikája (bizony mintha panoptikumban lennénk). Ennek kiküszöböléséhez elég lett volna egy-egy hosszabb frissen írt tanulmány, amely eligazította volna a kevésbé járatos olvasót vagy akár például a magyar színházi szakmát is, hogy hol tart ma a szlovák, illetve a szlovákiai magyar színház. (Juhász Dósa János)