Tavirózsák, halak, mítoszok

A létezők hihetetlen szerves szövetségének, az egymásra épülő életformák teljességének felismerése Tőzsér költészetének később is termékeny ihletője maradt: sőt, tavirózsa-szerűen egyszerre mozgó-lebegő és álló versei sosem önmaguk virágzó csodájában léteznek, mindig van valami, ami mélyebbre csalogat, a felszín alá, a kiismerhetetlen mozgás világába.

Az artisztikum mellett Tőzsér verseiben épphogy a nyers ellenpontozás a legjellegzetesebb, különösen a Mittel-versek világában vagy a szociografikus ihletettségű, gyakran önéletrajzi karakterű darabokban. De ugyanez mondható el a látszatra műveltségverseknek vagy metaverseknek mondható szövegekről is: az intellektus nem csak a szemlélődés egében bolyong, hanem pontosan tudja, hogy elválaszthatatlan a test tapasztalataitól, mint az ablakkeret a változó látványtól. Tőzsér ráadásul még azt is tudja, hogy az ablakkeret is változik. Költészete mindenkoron a megújuló látványé és tudásé, de mindig sejthető, hogy a látószög kihez tartozik. A késő-modernizmus jelentős szövegeit éppolyan hitelesen alkotta meg, mint a posztmodernnek nevezett művészeti állapot játékosabb karakterű versmegnyilvánulásait. Érzékenysége, melyet Ezra Pound hasnyálmirigy-metaforarendszerével lehet a leginkább kifejezni, mindig nyelvi természetű érzékenység, s ez, azt hiszem, minden valódi költő számára valamelyest természetes létállapot kellene, hogy legyen.

A tudás átörökítésének nyelvi lehetőségei Tőzsér munkáiban sikeres formát öltenek: a populáris kultúra iránti engedmények és a kultúra elértéktelenedésének idején olyan univerzumot képes működtetni, mely nyelvi biztonságot és belakhatóságot sugároz, mely valamiféle tűnő nagyság paradicsomi szépségének vágyát hagyja az olvasóban. Ha végigtekintünk a pályán, ez még tiszteletreméltóbb vállalkozásnak látszik, mint a jelen horizontjából: az úgynevezett szlovákiai magyar irodalom (gondoljon is róla Tőzsér bármely korszakában bármit is) káoszában sikeresen túlélni Tőzsér számára nem cél volt, hanem mindenkori nyelvi tapasztalat, egy bizarr létesztétika alapja, melyből a groteszk Mittel-kalandok és a sokszor, megkockáztatom, talán öntudatlan nyelvi és intellektuális lázadás fakadt, mely nem pusztán e mesterséges, területi alapú ideológiai konstrukciókat kérdőjelezte meg, hanem a mindenkoron megújulni képes Tőzsér-lírát is folyamatosan átrendezte. „Próba-halálok, próba-létek” – ahogy Az ész csele című versében fogalmaz.

A mítosz Tőzsérnél nem pusztán egyetemes kifejeződése valami mélyen emberinek, nem csak az isteni tudás látványos demonstrációja, egy közösség kollektív tudatalattija, nem csak egy-egy nagy elbeszélés, melynek alapigénye a folytathatóság és provokációja a vers, hanem formája és hordozója is a szubjektum, az én kiteljesedési lehetőségeinek, melynek alapigénye a folytathatóság, és provokációja az újabb vers. Történelem, mítosz, magánmitológia és nyelvi kifejezhetőség olyan kombinációi születtek meg, melyek képesek arra, hogy ezt a teret, melynek mi is részesei vagyunk, az egyetemes magyar irodalom számára is immár jelentéses térré alakítsák, azaz irodalmi léttel ajándékozzák meg Gömört, Pozsonyt vagy ezt a nagy egészet, melyet jelenleg szlovákiai magyar univerzumként (is) érzékelünk. Tőzsér Árpád költészete ennek a sokszor sokféleképp megnevezett tájnak jelenleg a legautentikusabb és legjelentősebb hangja. És ez a hang attól is utánozhatatlan, hogy nem csak hozzánk, hanem másokhoz, az egyetemeshez beszél. Kifinomultan, bölcsen, érzékenyen és ha kell, nyers, férfias karakánsággal.

Isten éltesse a 75 esztendős költőt! (Csehy Zoltán)