Tavalyi legjobbjaink

JUHÁSZ KATALIN

A tavalyi év legkimagaslóbb hazai magyar irodalmi teljesítményéért Madách-díjban részesült Kulcsár Ferenc Mindig című verskötete (AB-Art).

A szépség keresése

Kulcsár 1970-től folyamatosan és intenzíven jelen van irodalmunkban, és hamar megtalálta a saját hangját. A keresztény hitre, életigenlésre, szeretetelvű közösségi elkötelezettségre építő költészete ma irodalmunk jellegzetes színfoltja. Ellentéteket, paradoxonokat, bibliai utalásokat alkalmazva ér el drámai hatást. Gyakran veti alá magát irodalmi vagy más művészeti motivációnak, és akár a szerepversekre jellemző megközelítésektől sem zárkózik el. Mivel a költészet mindig változás, új utak keresése, Kulcsár költészete is rendkívül változatos. Néha epikus, máskor tárgyias. A szerző a szépséget keresi a jelenségek mögött. És mivel a világ, s benne az ember folyamatosan változik, Kulcsár természetesnek tartotta, hogy a Mindig című kötetben a régebbi költeményeket továbbcsiszolja, elvegyen belőlük és hozzájuk tegyen, új meglátásait is rögzítse, akár felülvizsgálva egykori önmagát. A kötet nagy hozadéka, hogy eddig sosem közölt művek is szép számmal szerepelnek benne.

Provokatív irónia

A három idei nívódíj egyikét Csehy Zoltán kapta a Nincs hová visszamennem című versgyűjteményért. Az ő költői nyelvét szinte a kezdetektől az irónia és a játékos eklektika határozza meg. Emellett nagy élvezettel provokál. És vitázni sem érdemes vele, mert egy-egy bátor, ál-felszínes kijelentés mögött hatalmas enciklopedikus tudás rejlik. A banális dolgokban is megtalálja az univerzálist, az öröm mögött is képes felvillantani a tragédia lehetőségét. E kötet címével a retródivatra céloz. Vajon mit húz elő, mibe kapaszkodik, és miből indul ki az, akinek – életkoránál fogva – nincs hová visszamennie? Gerevich András szerint Csehy úgy használja hatalmas műveltségét, ahogy a turista a térképet: miközben rálát az egészre, kijelöli az útvonalat, amelyen végig szeretne menni. A társművészetek is fontos szerepet kapnak a kötetben, főleg az opera, Csehy Zoltán nagy szerelme. Egy másik ciklusban az idegenség érzését dolgozza fel; saját idegenségéét. A versek nagy része ugyanis egy számára idegen közegben, Stuttgartban íródott, ahol az otthontalanság fogalma Csehy számára új megvilágításba került.

A vágy filozófiája

A másik nívódíjat Mészáros András filozófus érdemelte ki Kételkedők breviáriuma című kötetéért, amelyben ismert kánonokra kérdez rá, illetve helyezkedik szembe velük. Szerinte az irodalmi alkotás mindig újrateremtés, ahol nem az a kérdés, hogy eredeti gondolatok születnek-e, hanem az, hogy a szerzők hogyan reflektálnak a valóságra. Nincs kizárólagosság, azaz nem törekedhetünk általános érvényű gondolatok kifejezésére. A szabad értelmezés joga fontosabb, mint a hagyománytisztelet.

A Kételkedők breviáriumában Mészáros leggyakrabban Don Juan, az örök kételkedő alakját hozza fel példának, aki állandó sóvárgásával, kielégíthetetlen vágyaival testesíti meg az örök mozgató erőt, „a vágy filozófiáját”. A szerző az eredetiség és a hamisítvány kérdését is boncolgatja, mind az irodalom, mind pedig a testi élvezetek terepén. Az ízlés kérdése szintén terítékre kerül a kötetben. Az egyéni ízlés Mészáros András szerint a moralitást alapozza meg, a közízlésből pedig a társadalmilag jóváhagyott kánonok rendszere állhat össze.

Megannyi anya

A harmadik nívódíjast, Szunyog Zsuzsát eddig költőként ismertük, két verskötete jelent meg. Ez a mostani mű, a Szél, szoknya, tenger egy furcsa regény vagy inkább mozaik, amelynek egyes darabjai hiányoznak. Ezeket az olvasónak kell odaképzelnie. Ez egy sokszereplős kötet, de lehet, hogy valamennyi szereplő ugyanazon személy. Rengeteg nő jelenik meg, hol reális, hol abszurd vagy meseszerű helyzetekben, és a szerző mindet saját anyjának nevezi. Ha úgy tetszik, itt a válasz Esterházy Péter Harmonia Cealestisére. Könnyed humor szövi át a kisprózákat, amelyek nem állnak össze egésszé, viszont minden töredék az újrakezdés izgalmas lehetőségét kínálja.

A szerző nem egy nagy múltú dinasztia leszármazottja, ezért nem is kísérletezik azzal, hogy végigszántson a történelmen. Nőalakjait talán épp ezért közelebb érezzük magunkhoz. A grófnők, királynők szinte mesealakokként szerepelnek, akikről nem sokat tudunk meg, mint ahogy a többiekről sem: a fruskákról, háziasszonyokról, táncosnőkről, parasztlányokról, hivatalnoknőkről, a festőnőkről, a színésznőkről, akik egy-egy villanásnyi időre kúsznak be a képbe. A kötet elején még találunk hagyományos központozást, aztán már csak úszunk a szómasszában. Különféle kanalakkal kóstolgatjuk az élet főzelékét. Hol merőkanállal szedünk egy nagyobb adagot, hosszabbacska történetet, hol elég a kávéskanál egy-egy íz érzékelésére. Van, hogy fakanállal kever egyet a szerző, ilyenkor a darabkák máshova kerülnek.