Tartalékos, gyenge félházas fesztiválgála

Nem mondanék teljesen igazat, ha azt állítanám, akár saját magamnak, akár másoknak, hogy megérte 450 kilométert utaznom ezért a rendezvényért. A nagyrészt pozsonyi közönség szemszögéből nézve viszont jó kis lötyögős este volt a vasárnapi, egy barátságos, tágas helyszínen, a még mindig vadonatújnak számító nemzeti teniszközpontban. Barátságos azért, mert a padló szépen le van szőnyegezve, így „állós rendezvényen” is le lehet telepedni a földre, tágas pedig azért, mert jóindulattal is gyenge félház volt a Nemzeti Kisebbségek Fesztiváljának záró gáláján. A zömmel pozsonyi közönségről elmondható az is, hogy többségük nem a Nemzeti Kisebbségek Fesztiváljának záró gálájára váltott (barátságosan olcsó) jegyet, hanem egy Arash-koncertre, amelynek egy csomó előzenekara volt. Arash-t gondolom, nem kell bemutatni, a rádióból hónapok óta masszívan zúdul a Bora Bora című mű-etnó slágere, amely felkapott idény-világsztárrá tette hősünket. (Bár nem tudom, ugyanez-e az Arash-helyzet tőlünk nyugatabbra is, mivel az izraeli dalnok idén harmadszor lépett fel hazánkban, a Live 8 koncertről viszont hiányzott). Mindegy, ne bántsuk őt, egyébként sem tudtam megvárni a program szerint éjjel tizenegykor kezdődő koncertjét, mert taxira költeni aztán igazán nem volt kedvem.

A Music Art szervezőiroda műsorpolitikusai a helyzethez képest aránylag ügyesen állították össze a sorrendet, kivéve a Touch nevű kommersz diszkó-csapat szerepeltetését, nekik semmi keresnivalójuk nem lett volna ebben a társaságban. Az első taktusokra ki is menekültem a csarnokból, és csak Bódi Gusztiékra merészkedtem vissza, akiknél ugyan mindig más csatornára szoktam kapcsolni, most azonban el kellett ismernem, hogy Margónak tényleg van hangja, és tényleg tudnak hangulatot csinálni, és még a számaik is jók lennének, ha nem kevernék alá a „tuc-tuc”-alapot. Ettől az egész elveszíti hitelességét, és ha már a romákra fókuszált idén a fesztivál, inkább az Ando Dromot, a Kalyi Jag-ot, vagy (főleg) a Parno Garszt-ot tudtam volna elképzelni ezen a gálán. Ugyanez volt a helyzet a már-már világsztár Věra Bílával is, akinek Rom-Pop című lemeze egy időben állandó jelleggel bömbölt nálam odahaza. A cseh cigánydíva takarékos felállású zenekarral érkezett, és bár szerencsére nem hagyta otthon zseniális szaxofonosát, mellette csak egy multifunkciós szintetizátoros, valamint egy további dalnok állt a színpadon. Ettől az összes dal kísérete egyformának tűnt, valahogy úgy, mint amikor ugyanarra a reggae-ritmusra különböző dallamokat énekelnek.

Akikben viszont muszáj volt gyönyörködni, az a roma közönség volt. Már Bódi Gusztiék alatt elkezdődött a falusi mulatság. Vagy ötvenen ropták a terem szélén körben, párban, vagy csak úgy magukban, azzal a fehér ember számára megtanulhatatlan, fantasztikus mozgással. Külön attrakciónak számított néhány brékes srác, akik magyar nótákra mutatták be, milyen pörgésekre képesek, majd pedig kórusban üvöltötték Věra Bílával a roma nyelvű dalokat. Biztató jelenség, hogy az urbánus fiatalok sem veszítették el kötődésüket egy gazdag kultúrájú etnikumhoz, amelyet sokan legszívesebben leradíroznának a föld színéről.

Na, és ekkor következtek azok, akikért abszolváltam azt a bizonyos 450 kilométert. Moldávia büszkeségei, az ottani román kisebbség zajos képviselői. Na nem az O-Zone, hála istennek, hanem a Zdob Shi Zdub zenekar, a 2003-as év legnagyobb szlovákiai meglepetése, akiket hazájuk arra is méltónak tartott, hogy képviseljék Moldáviát az egyre borzalmasabb Eurovíziós fesztiválon. Mindegy, bizonyára nem tudták, hová mennek, vagy nem volt merszük vitatkozni. És ekkor derült ki, hogy a teniszközpont hangmérnökei mennyire nincsenek a helyzet magaslatán. Az addigi fél-playback, illetve akusztikus produkciókkal még csak-csak boldogultak, amikor viszont öt hangszert kellett beállítaniuk, becsődöltek. Én már csak jól ismerem a Zdob-számokat, ezen az estén azonban nehéz volt felismernem, melyiket játsszák, mivel legtöbbször csak a dobot és a borzalmasan hangosra húzott basszust hallottam. Egy idő után felhúzták a gitárt is, amivel megölték a fúvós szekciót, igazi hard-core csapatot csinálva a derék etno-rockerekből.

Még ennél is idegesítőbb volt azonban a moderátor hölgy, aki szintén Arash érkezését várhatta nagy izgalommal, mert folyton azzal jelent meg a színpadon, hogy még mindig nem Arash jön, hanem valaki más. Aztán megkérdezte a Pressburger Klezmer Band énekesnőjétől, hogy szereti-e Arash-t. Ismerem a pozsonyi zsidó zenekar ízlését, (beszélgettünk zenéről tavaly Tornalján, ugyanezen a fesztiválon), így el tudom képzelni, milyen nehéz volt illendően válaszolniuk erre a kérdésre. A moderátor hölgy egyébként a dolgos hétköznapokon időjárást jelent az egyik tévécsatornán, és bizony sem improvizálni, sem hangulatot csinálni, sem mini-interjúkat készíteni, de még csak normálisan felkonferálni sem tud. Nem is értem, hogy kerülhetett a színpadra.

De hogy pozitív hangulatban fejezzem be, megdicsérem a kulturális minisztert, aki még fél tizenegykor is rendületlenül ott ült a lelátón, és mindenkit meg is tapsolt. Ez pedig érdeklődő jellemre utal, sőt talán arra is, hogy a Nemzeti Kisebbségek Fesztiválja lesz jövőre is.