Tárca a Szalonban: Női minta

Kintről koccanás zaja szűrődik be. A szoba szőnyegpadlójának mintáját nézem, mustárszínű alapon barnás kacskaringó. Bár ekkor még a mustárszínre nincs szavam. Szemben a rácsos ágy, aztán megfordul a tér, mintha ébrednék, és nemrég nyitottam volna ki a szemem, egy pillanatra nem tudom eldönteni, benne vagyok-e, vagy rajtam kívül van a rács. Mögöttem a krémszínű szekrénysor szorosan egymáshoz csavarozott elemei, tudom, hogy van benne tükör is, de majd csak évek múlva nézek először bele. Még fel sem érem. Láttam már előtte állni másokat, olyankor hátulról érkezik a fény, az ablak merőleges a szekrényre, a nyitott ajtóban olykor feltűnnek a felhők is, ha elég gyorsan kergeti őket a szél. Magasan lakunk.  Ingerültek odakint. Veszekednek. A rácsos ágy üres, de már nem vagyok magam. A testvérem nem keresem, utálom, hogy nem vagyok egyedül, utálom, ha ott van a szobában, és szuszog. Van, hogy lassabban lélegzem, visszatartom, mintha helyettem lélegezne ő. Egy kilégzés elég egy szobára, egy belégzés egyetlen éjszakára, régen ez elég volt, szeretném, ha megint régen lenne. Nem békülnek. Semmi okuk arra, hogy ne akarjanak közeledni, mégis pontosan érzem, hogy minden lélegzetvétel erőgyűjtés az újabb támadáshoz. Nem érzek semmit. Illetve az ürességet érzem, kitölt, és betölti a körülöttem lévő teret is, a levegőt, a padlószőnyegből kisöndörgetett szöszös szálakat. A szoba maga az üresség, ahogy engem lélegzik. Beszív és kifúj, odakint a vita erőre kap, a csönd persze még ennél is rosszabb, mert tudom, hogy utána valami fájóbb következik. Nem lehet könnyebb és puhább, túl nagy a csönd, a folyosó kongása visszhangzik bennem. A padlón műanyag, mintája szerint gyerektenyérnyi négyzeteken lépeget anyám és apám, miközben veszekszenek. Anya sírva nyit be. Bezuhan a szobába, az ürességnek hirtelen karja lesz, megtartja a testét. Nézem anyát, ahogy a karjába vesz, egyszerre húz le, és tart meg a súlya, amivel a padlóra nehezedik. Nem tudok örülni az érintésének, hideg. Az aranycirádás barna sötétítőfüggönybe kapaszkodom, legalább a szemem tartaná meg valami, ha már anyát nekem kell, de az előbbihez már túl nagy vagyok, az utóbbihoz viszont túl kicsi. Hallom, ahogy gurul a függönyön a szemem. A függőlegesekben akkor tanulok meg nem bízni, falra hányt borsóról anya még nem beszél, majd csak kamaszként és vádló hangsúlyként élem meg, de már most ezt tanítja némán, konokul. Azzal, ahogy leszorítja a szemét, és magába néz, miközben azt várja, én ringassam őt. A nyakamba dünnyög. Nem értem, amit mond, a könnye csikizi a fülem, nem akarom látni az arcát, mert félek, felismerhetetlenné torzította a fájdalom. Nem mondja, csak mutatja, hogy lesz amorf tőle a test. Az évek alatt ebből páncélt növeszt, sosem találom meg mögötte azt a nőt, akiben otthon voltam, és aki a világra hozott. Ez itt még nem lehet bárhogy, de eldöntöm, nem fogom soha megtalálni, csak keresni akarom. A megtalálásban elveszek.  Nem akarom érteni, de sikerül belém beszélnie. Nem baj, mi itt vagyunk egymásnak. Érzem, ahogy fogy a tüdőmből a levegő, kapkodok az üresség után, abban legalább volt valami otthonos, most ez még annál is nehezebb, mintha magamból költöznék ki. Nem értem. Mi az, hogy apa nem szeret. A kettőből hirtelen lehetetlen újra egyet teremteni, nem mondja ki, csak a hangsúlyból érzem, hogy választani kell, és csak őt lehet, csak az a jó, a nyomatékban benne van apám összes bűne, főleg azok, amiket nem követett el, és amiket soha életében nem fog ellenem elkövetni. A létező létezhetetlenek. Anyám szavaiban nagymama csalódásai, a generációkon edzett női minta négyzethálója, a háborúk és a század hazugságai, mint a pókháló, napról napra szövi be a testem. Érzem, ahogy szűnök meg lenni. Mint a tavaszi záporok utáni utca, hirtelen lesz éles fény körülöttem, felettem kergetik egymást a felhők, nincs már, ami vészjósló lenne, nincs már az sem, aki vagyok. Anya szorít, mondja, hogy szeret. Belül ismételgetik a sejtek is, hogy aki szorít, az szeret, aki szeret, az szorít. Tanulok hazudni, tanulom az életet.  Egyetlen pukkanás.  A gömb nincs, a színek legurulnak a felületről. A levegőben szappanszag dereng, odalépek mellé. Hagyja, hogy átöleljem, csöndesen sír, mint aki már egy élet óta zokog, és végre belefárad. Az izmokig érzem a fájdalmát, már nincs bennem számonkérés, se düh. Finoman ringatni kezdem, mint az égboltot szokták a csillagok, ha elég sokáig nézi az ember. Vibrálnak a sárga hólyagok, mellkas tájékán szakad ki belőlem, és indul meg felé. Valami hála, valami nehézkedés, de íve van, az nem kérdés. Sőt, ívei vannak, és mind egy irányba halad, anyám testében akar megmártózni, és egyszerre kíváncsiság lesz rajtam úrrá, hogy mi történik, de anyám befogadja. A hő végigsiklik benne, és legnagyobb meglepetésemre visszafordul felém. Akkor már elnyílik a szám a csodálkozástól, és készül a bugyogó nevetés, mintha táncolnánk, egyetlen erős áram a testből, külön van, de mire megérint, már eggyé válik kettőnkben, csatlakozik egy bennem lévő tengermélyi áramlathoz, az viszi felfelé, és robbantja ki a kacagást, ő elhallgat, kimerevednek az arcán csorgó könnycseppek, látom benne tükröződni a saját arcomat, a felhőket a fejem felett, eldönthetetlen, engem kergetnek-e, vagy ők állnak mozdulatlanul, és én hátrálok, ki tudja, mit jelent ésszel felérni bármit.