Tankokkal játszani felnőtt módon

Most akkor mi van? 

Horváth Viktor regénye úgy működik, mint a népszerű optikai csalódások (kacsa vagy nyúl és a többiek): ha az egyik oldalról nézzük, akkor gyermekien naiv nyelvezetű, mérsékelten vicces krónikája 1968-nak, ha a másikról, akkor húsbavágó történelmi kérdéseket felvető szatíra, de bármelyiket is választjuk a kettő közül, a másik folyton bezavar, bevillan, és egy idő után bandzsítani meg émelyegni kezdünk tőle.

1968 augusztusában Magyarországról is megindultak a tankok, hogy a baráti országnak nyújtott internacionalista segítségnyújtás keretében megszállják Csehszlovákiát. A szlovákiai magyar olvasó egyfajta morális győztesként olvashatja ezt a szöveget, ő nem szállt meg senkit, őt szállták meg, akiknek a lelkiismeretükbe kell nézniük, azok a magyarországiak! Ez a hárítás a Tankom főhadnagyának is dicséretére válna, mert ez a főhős ugyan komoly tárgyalásokon tolmácsol, és ha kell, maga is beül a harckocsiba, de mintha nem fogná fel, mit cselekszik. Amolyan laktanyai Samko Táleként sodródik az eseményekkel, csak még kevesebb empátiát érzünk iránta, mint Samko Tále iránt, mert míg a Könyv a temetőről főszereplője deklaráltan debil (hát nem? hát de), a Tankom főhadnagya elvileg egy tekintélyt parancsoló tiszt – hacsak nem mégis egy óvodás.

Végül is óvodásnak lenni nem rossz, a felnőttek mindig megmondják, mi a jó és mi a rossz, és bár az ember nyilván korlátozva van számtalan dologban, legalább semmilyen felelősséget nem kell vállalnia. Nem nehéz látni a párhuzamot az óvodások és a szocialista hatalom által könnyen irányítható masszaként kezelt állampolgárok között. „Csak Isten lehetne felnőtt. De ő meg minek?” – olvassuk a Tankom függelékében az Apa szócikknél. Az Apák meghatározása pedig így kezdődik: „A Pártok első titkárai, KB-tagok, PB-tagok, megyei, városi, járási, községi, kerületi tanácsi párttitkárok…” Bezzeg Dubčeknek „csak az életszínvonalon, a demokrácián, a szabadságon és más demagóg ellenforradalmi szólamokon járt az esze. Nem valami felnőtt módon viselkedett.”

A főhős mindenre rátelepedő infantilizmusa a regény elején még zavaró, ahogy azonban közeledünk magához a megszálláshoz, az olvasó hálás érte, hogy ez a hang egy kis enyhülést hoz az egyre fokozódó politikai helyzetben. Az olvasmányélményen viszont sokat ront, hogy az egyik kulcsjelenetben mintha a szerző is időkelepcébe kerülne a szereplőivel együtt („az a kibaszott ruszki időszámítás”), és az is teljesen felesleges törekvés, hogy az egyik tiszt palóc kiejtését pontosan jelöli a szerző, főleg, hogy a zárt ë hangok helyét nem nagyon sikerült eltalálni…

De a Tankom így is fontos könyv – szórakoztató formában vet számot egy ritkán emlegetett történelmi felelősséggel.

Horváth Viktor: Tankom. Magvető Kiadó, 2017, 276 oldal.