Személyes horizontok

Négy elbeszélőnek és egy városnak, Kolozsvárnak (illetve közvetlen környékének) a sorsa fonódik össze Tompa Andrea regényének lapjain egy súlyos történelmi kor eseményeivel. És itt máris megállhatunk egy közbevetés erejéig. Mert mégis: melyik történelem? A szerzőt nyilvánvalóan nem a tudományos szintézisekben, monográfiákban tételesített történelem érdekli, nem arra használja a művét, hogy figuráit biodíszletként a megfelelő pozícióba állítva erről osszon meg ismereteket. (Még akkor sem, ha az ötvenes évek romániai/erdélyi történései, például a sztálini mintára kialakított, rövid életű Magyar Autonóm Tartomány helyzete, Kolozsvár és Vásárhely konkurenciaharca, a magyar értelmiség helykeresése nemcsak két határon túlról tűnik ismeretlen területnek, hanem – higgyünk az írónak – „odahaza” is kibeszéletlen. S ilyen értelemben elkerülhetetlen, hogy az elbeszélésben felidézett történelmi események, illetve a hozzájuk kapcsolódó utalások hálója némiképpen „ismeretterjesztő” módon hasson.) Tompát sokkal inkább foglalkoztatják a személyes horizontok, az a mód, ahogy a megidézett, megteremtett négy elbeszélő a saját, személyes históriájának a részévé teszi a tágabb közösséget érintő eseményeket – vagy éppen ellenkezőleg, ahogy a külső világ, a politikai-társadalmi viharok jószerével nem hagynak nyomot a privát sorsértelmezésekben. 

A négy elbeszélő szólama négy belső monológként – vagy ha a történelem műfajai felől közelítünk: oral historyként – hangzik fel, és füzérszerűen kapcsolódik egymáshoz, időben kissé előrébb mozdítva a cselekményt. Mind a négy történet folyamatos jelen időben szólal meg, bár mindegyik végén feltűnik egy-egy summázó, összegző mozzanat. A szerző nem alkalmaz külső keretet, amely valamilyen külső nézőpont által diktált rendszerbe öntené, egymáshoz illesztené a négy szövegtestet. Azt sem jelöli, mi a négy monológ megszületésének az oka, módja: bár mind a négy történetben szerepel egy-egy utalás, amely indokolja az önreflexiót, az élettörténet összegzését, nem lehetünk biztosak abban, hogy a regényben olvasható szöveg és az ilyen-olyan igénnyel feltételezhetően elmondott vagy leírt éntörténet valóban megegyezik egymással. (Kalit a néprajzosok fedezik fel adatközlőként, Vilmosról Sütő András szeretne kiadni egy életrajzi kötetet, Annuska titkos naplóban írja le, amit nem mondhat el senkinek, Eleonóra a húga kedvéért mesélné el a tapasztalatait.) A mindentudó szerző egyetlen oldal erejéig bukkan fel: a regény lezárásában röviden tájékoztat az elbeszélők további sorsáról. 

Az Omerta első könyve Szabó Ződ Kalié: a széki asszony jó húsz év házasság – pontosabban bő húszévnyi rossz házasság – után megszökik az urától, visszatér leánykora helyszínére, az egynapi járóföldre fekvő, de egészen más világot jelentő Kolozsvárra, hogy ismét cselédnek álljon. Ami nem is olyan egyszerű, hiszen nincsenek már cselédek; új helyén neki is azt kell mondania, hogy falusi nőrokonként jött segíteni. Kali csak a kis batyuját viszi magával, meg a fura tanulságokat hordozó meséit, amelyeket bármeddig képes cifrázni, kanyarítani – s ugyanilyen módon, a mesék, csodák, falusi bölcsességek nyelvén szerkeszti rendbe a saját történetét is. Meséinek többsége a rossz, dög, semmire sem jó férfiakról szól, a házasság a nemi vágyat is kiölte belőle; aztán mégis úgy esik, hogy ágyába fogadja gazdáját, a békási varázslónak is nevezett rózsanemesítőt, akitől utóbb, már a nénikor küszöbén gyermeke is születik. A hagyomány azt mondja, nem küldik el a cselédet a háztól, ha megfogant a gazdától, Vilmos mégis falura rendezi a kis családot, hogy aztán a viszonyuk a kölcsönös látogatásokkal, alkalmi együtthálásokkal igazodjon új kerékvágásba. 

A második, legterjedelmesebb könyv Décsi Vilmosé: az autodidakta rózsanemesítőt a szakmáján kívül nem sok minden érdekli, talán még az asszonyszemély, úgy hetente kétszer-háromszor, de az is csak elvonja a figyelmét a munkától. (Ennek megfelelően Kali, majd a gerjedelem új tárgya, Annuska jószerével csak lábjegyzetként szerepel a meséjében.) A hat elemit végzett szakembert kiemeli a párt, ragyogó karriert fut be, az egykori hóstáti szomszédok földjén kialakított növénykutató állomás igazgatójává, akadémikussá, egyetemi tanárrá nevezik ki, miközben egyre inkább eltávolodik szeretett rózsáitól, a földtől, hogy a népköztársaság számára hasznos gyümölcs- és zöldséghibridizációnak, azon felül az irányításnak, azon felül pedig a bizottságosdinak szentelje magát. Egy idő után már teljesen természetesnek látja, hogy a 37-ben a román királynak kizárólagos joggal eladott rózsát újra megteremtve, az új rendnek elismerést szerezve ezzel a virággal szerepeljen a párizsi kiállításon. Helyzetének, moráljának a változásával párhuzamosan alakul az elbeszélés nyelve is: a rózsás terminológiával és hasonlatokkal teletűzdelt regionális köznyelvi változat egyre hangsúlyosabban a pártdirektívák, a propaganda stílusát tükrözi. Pozíciójából következően Vilmos elbeszélésében jelenik meg a legnagyobb terjedelemben a közélet – a bukaresti ülésektől Kádár János látogatásán át a Bolyai Egyetem beolvasztásáig.

Annuska a harmadik a sorban, a boldogtalan tizenhat éves hóstáti kisleány, aki alkoholista, lassan haldokló apja mellett csak az állatokkal és a kerti növényekkel, meg elhalt édesanyja szellemével tud beszélgetni. Akit fojtogat az indulat meg a reménytelenség, s aki némi emberi melegséget csak Vili bácsi térdén üldögélve, az ő karjaiba bújva talál. Igaz, benne is csalódnia kell, hiszen pénzt ad, miért ne adna, de hiába fontos ember, mégsem tesz semmit, amikor Annuska nővérét elviszik. Az a negyedik könyv pedig éppen az övé, a börtönből frissen szabadult Eleonóráé, az örökfogadalmas nővéré, akit ferences kisközössége többi tagjával együtt hazaárulás és szervezkedés vádjával ítéltek el, majd közkegyelmet kapva újra kell építenie, újra kell fogalmaznia katolikus hitét az új világban. A regény címe, az omerta is az ő történetéből származik – az olasz maffia által használt terminológiával illeti a Securitate azt a hallgatási fogadalmat is, amely Eleonóra nővér szabadulásának az ára, s amely ebben a regényben megtörik.

A Johari-ablak az önismeret egyik legalapvetőbb modellje: mit mutatok másoknak magamból, mit látnak bennem mások, mi az, amit csak én tudok magamról, és végül mi az, ami a személyiség zárt területe, ami magam és a mások számára is megközelíthetetlen. A Tompa Andrea választotta forma ezt a négyes ablakot is feszült játékba hozza, nem utolsósorban a történetek mélyén rejlő elhallgatások lokalizálásával. De a négy elbeszélés nemcsak négy plasztikus, önmagában is izgalmas személyiségrajzot mutat fel: elénk teríti a minden ízében (neveiben, topográfiájában, nemzetiségi összetételében, kultúrájában, gazdaságában) éppen változó Kolozsvár térképét is. És végső soron: egyéni, közösségi létstratégiáinkról is elmond egy s mást. Fontos könyv, nekünk is.

Lakatos Krisztina

Tompa Andrea: Omerta – Hallgatások könyve, Jelenkor, 2017. 628 oldal