Táncba sűrített életöröm

Maillot igazi remekművet hozott BudapestreFotók: BTFMonte-Carlo a balettlexikonban is egyetlen oldalon szerepel: a Gyagilev által vezetett Ballets Russes (Orosz Balett) címszó alatt. A szentpétervári és a moszkvai Cári Színház táncosaiból 1911-ben alakult együttes a monte-carlói nagyhercegség pártfogását élvezte, hazájába vissza sem tért, s ha a csőd szélére sodródott, az európai pénzügyi arisztokrácia mindig megsegítette. Gyagilev és munkatársai, a kor legnevesebb irodalmárai, zeneszerzői, festői és nem utolsósorban a koreográfusai csaknem húsz éven keresztül divatot diktáltak és irányt mutattak, kifinomult esztétikai érzékükkel teljesen megreformálták a kor ízlését, a balett stílusát. A mai Monte-carlói Balett, amelyet Grace Kelly és III. Rainier művészetpártoló lánya, Caroline hercegnő alapított 1985-ben, eleinte a Ballets Russes darabjait, majd kortárs alkotók műveit tűzte műsorára.

Jean-Christophe Maillot 1993-ban lett az együttes koreográfusa és igazgatója. Kinevezésével és főleg energikus irányításával az együttes virágzó korszakába lépett. Maillot tizenhét éves táncosként Lausanne-ban nyert balettversenyt, később John Neumeier korszakos jelentőségű Hamburgi Balettjéhez szerződött, majd hazatérve Franciaországba, a Tours-i Nagyszínház balettjének élére állt. Amióta a Monte-carlói Balett vezetője, Nizsinszkij-díjjal, Francia Becsületrenddel tüntették ki, de már a Grimaldi Lovagrend elismerését is elnyerte.

A Szergej Prokofjev zenéjére született Rómeó és Júlia koreográfiáját tíz évvel ezelőtt alkotta, s ezt hozta el most az együttes a Budapesti Tavaszi Fesztivál alkalmából a Művészetek Palotájába.

Maillot alkotásában – ez már az előadás első perceiben kiderült – nem a két család, a két viszálykodó ház, a Montague-k és a Capuletek szembenállásának társadalmi háttere foglalkoztatja, hanem a fő- és mellékszereplők egyéni és közös története, tetteik, döntéseik mozgatórugója, a gyengédség és az erőszak, az alázat és a büszkeség, a szerelem és a gyűlölet építő-romboló hatása.

Öt ide-oda tologatható, homorú-domború fehér fal a díszlet, a maga egyszerűségével mégis minden jelenethez látványos háttérként szolgál. A veronai köztérből pillanatok alatt Capuleték palotájában vagyunk, a kertből egyszer csak templombelső lesz, Júlia hálószobája egyetlen lepel elhúzásával hűvös kriptává változik. Az illúzió így is tökéletes. A világítás- és a díszlettervező egy és ugyanaz a személy: Dominique Drillot a legfinomabb hatáskeltés mestere. Egyszerűségükben szépek és elegánsak a kosztümök is, tervezőjük nevét azonban elfelejti feltüntetni a magyar színlap, nem így a könyvelő, az ügyvezető titkárnője vagy a fizioterapeuta személyét. Legyenek fontosak ők is, hiszen egy magas színvonalú előadás résztvevői, de ne máshol kelljen kinyomozni Jérome Kaplan nevét, aki e remek előadás arculatához tudása legjavát adta.

Az előadás egyik nagy erőssége Bernice Coppieters. Soha, sehol nem láttam még ilyen Júliát. A romantikus lelkületű, bájos, a legtöbbször törékeny, hosszú hajú fiatal lány helyett magas, erős izomzatú, ugyanakkor mégis karcsú, hajlékony, rövid hajú, engem egy kicsit Annie Lennoxra emlékeztető táncosnő, aki talán már a harmincat is túllépve tizennégy éves bakfisként éli a szerepét. Nővé érését bizonyítván – háttal a közönségnek – csupasz kebleit mutatja szeretett dadájának. De ebben is pajkosság, kedves pimaszság rejlik, akárcsak azokban a pillanatokban, amikor önfeledten táncol a bálban. Az erkélyjelenetben (egy magasba emelkedő hídon állva) már a szerelemre lobbant, mindenre elszánt nő, aki nem sokkal később ellenszegül apja akaratának, első szerelmes éjszakája után pedig már az ő kezében a dolgok irányítása. Bernice Coppieters kiváló Júlia. A legapróbb mozdulata is „olvasható”, arcának minden rezzenése közöl valamit. Nincsenek felesleges gesztusai, üres lépései. Szuggesztív alakítása fényes ékszerként ragyog a színen.

Az előadás nyitóképe Lőrinc baráté és két ministránsáé. Jérome Kaplan, a jelmezek tervezője itt is remekel. A Capulet-klán feketében táncol, Rómeó barátai krémszínű kosztümben, Lőrinc barát fekete-fehérben. Gaetan Morlotti mindvégig drámai erővel irányítja a dolgokat. Csonttalan mozgása a leginkább akkor feltűnő, amikor a falhoz tapadva hagyja el Capuleték kriptáját. Magas, kopasz, izmos, harmincon túli táncos Morlotti, mimikájával valósággal megbabonázza a nézőt, következő szerepe Thomas Mann varázslója, Cipolla lehetne. Két ministránsát a templom falai között ugyanazzal a delejes belső tűzzel táplálja, mint Rómeót és Júliát a titokban kötött házasság során.

Látványosak azok a jelenetek is, amikor Rómeó végez Thybalttal, majd Mercutio holttestével együtt fehér lepedőben húzzák ki a színről. Ramon Gomes Reis Mercutiója is eltér az eddig látottaktól. Nem egy fürtös hajú, első látásra megnyerő, zabolázatlan csikó, hanem egy vagány, markáns arcú, kopasz fickó. Julien Bancillon remek humorú Benvoliója mellett született komédiás. Amit ők ketten művelnek a színen, ahogy a Capulet-klánt heccelik és hergelik, vagy ahogy féltésükkel és szerelmükkel, bolondos ötleteikkel Rómeó sarkában járnak, abban ott a tobzódó életöröm és a végzetszerű halál, a kettő között pedig a leplezetlen érzékiség és a megdicsőült ifjúság.

Nem veszik el a játékban a Dada alakja sem. Samantha Allen minden élettapasztalatát a figurába sűrítve úgy táncolja el a szerepet, olyan színészi tehetséggel, olyan finom eszközök bevetésével, hogy a néző még a hangtalan zsörtölődéseit, rettegéseit és reményeit is hallani véli.

Rómeó szerepét Francesco Nappa kapta. Nincs mit számon kérni rajta: árnyalt alakítás az övé is, tánctudásához kétség nem férhet, csupán a figurához elengedhetetlenül szükséges vonzerőt éreztem kevésnek benne. Mentségére legyen mondva: Shakespeare is inkább a két jó barát, Mercutio és Benvolio alakját szerette, az ő egyéniségüket színezte. Rómeóból igazából Zeffirelli formált páratlan hőst azzal, hogy a szerepet a lenyűgöző külsejű Leonard Whitingnak adta.

Maillot mindenesetre igazi remekművet hozott Budapestre. A monte-carlóiak Rómeó és Júliáját ugyanarra a polcra tettem magamban, ahol Béjart-ét és Seregi Lászlóét őrzöm nem egy évtizede.