Szomorúbbak, dühösebbek lettek a dalszövegek

A michigani Lawrence Műszaki Egyetem számítógépes adattudósai kvantitatív elemzéssel vizsgálták meg, hogy az 1950-es évektől 2016-ig, több mint hét évtized alatt milyen változások történtek a popzenei szövegekben. Eredményeik szerint a düh és a szomorúság kifejezése fokozatosan nőtt, míg az örömé egyre csökkent.

A Journal of Popular Music Stu-dies című folyóiratban publikált kutatás két vezető szerzője, Kathleen Napier és Lior Shamir több mint hatezer dalszöveget elemzett visszamenőleg a Billboard éves százas toplistájáról, amelyen a legnépszerűbb számok szerepelnek, és így jól tükrözi a rajongók preferenciáit.

A kutatók minden számot automatikus kvantitatív érzelemelemzésnek vetettek alá, amellyel meghatározták a dalok érzelmi töltését. A toplista számainak érzelmeiből minden évre megállapítottak egy átlagot, és az éves átlagból határozták meg, hogy az egyes években egy adott érzelem kifejezése nőtt, csökkent vagy nem változott.

Az elemzés kimutatta, hogy az évtizedek során a düh folyamatosan nőtt a popzenei számokban: az ötvenes évek közepén megjelent számok voltak a legkevésbé haragosak, a düh kifejezése pedig azóta egyre növekedve 2015-ben érte el csúcspontját – olvasható az Eurekalert tudományos hírportálon. Abban az évben a hiphop-dalok domináltak a Billboard-listán, a stílus előretörése az évtized elejétől figyelhető meg, és napjainkban is folytatódik. Az is kiderült a kutatásból, hogy a szomorúság, felháborodás és félelem kifejezése szintén egyre növekedett a vizsgált időszakban, bár visszafogottabban, mint a haragé. Előtérbe kerültek ugyanis a közéleti témák, az egész társadalmat érintő problémák vagy negatív tendenciák, ami azt jelzi, hogy a dalszövegírók fontosabbnak tartották megfogalmazni saját véleményüket és kevésbé érdekelték őket a közönség reakciói, azaz kockázatot vállaltak. 

Az öröm az ötvenes évek végén volt domináns érzelem a popszövegekben, sokan énekelték meg például a beteljesült szerelmet, illetve a pozitív kilátásokkal teli vágyakozást. Ezt követően viszont egyre csökkent az optimizmus, amiben közrejátszhattak a hatvanas évek politikai mozgalmai, a vietnami háború, a faji zavargások. Ha nem is minden sláger szövege volt szomorú vagy dühös, az öröm kifejezése visszafogottabbá vált. A hanyatlást csak a hetvenes évek közepe törte meg, amikor a dalszövegekben hirtelen kiugróan megnőtt az optimista kicsengésű szövegek aránya. Ez a diszkókorszak kezdetével magyarázható – a ritmusos, melodikus zenéhez nem illett a szomorú szöveg.

A vidám diszkó ellenpólusaként a hetvenes évek második felében megjelent a punkmozgalom, amely egyre több figyelmet követelt magának, és ezek a dühös, szókimondó dalok hamarosan a slágerlistákra is feljutottak, azaz bekerültek a mainstreambe. A nyolcvanas évek új hulláma folytatta ezt a kritikus, közéleti hangnemet, a társadalmi problémák gyakran magánéleti gondokkal mosódtak össze a szövegekben. 

A tanulmány szerint az ötvenes években a zenerajongók is elsősorban az örömteli, vidám dalokat kedvelték és várták. A mai zenefogyasztókat azonban sokkal inkább érdeklik azok a számok, amelyek szomorúságot vagy dühöt fejeznek ki. Sokan érzik úgy, hogy a szövegírók helyettük fogalmaznak meg bizonyos problémákat, az ő véleményüknek adnak hangot. Emellett elvárják, hogy a könnyűzene a szórakoztatás mellett valami plusz értéket is nyújtson. Az Egyesült Államokban például Donald Trump elnöksége alatt, illetve már a választási kampány során látványosan nőtt a Trump-ellenes, illetve konkrét belpolitikai ügyekre reagáló dalok száma. A zenészek igyekeztek latba vetni népszerűségüket, és ily módon is hatni rajongóikra. Az amerikai könnyűzene rég volt ilyen politikus, mint ezekben az években. 

„A dalszövegek érzelmeiben bekövetkezett változások nem feltétlenül tükrözik azt, amit a zenészek vagy szövegírók ki akarnak fejezni, sokkal több közük van ahhoz, hogy az egyes években mit akarnak hallani a zenefogyasztók” – állítja Lior Shamir. Az alkotók tehát gyakran alkalmazkodnak az igényekhez.