Szolláth Dávid: Beszélgetések Rigóval (Befejező rész)

Rigó történetének az lett a vége, hogy utolsó fél évére magamhoz vettem. A Fővárosi állatkert hallani sem akart róla, úgyhogy először megpróbáltam elhelyezni a Budakeszi vadasparkban, végül ismerős útján befogadta egy Komló melletti állatmentő egyesület. Csakhogy amikor egy hónap elteltével először lementem meglátogatni, beláttam, hogy az lesz a legjobb, ha inkább hazahozom. Dóri, nyolcéves lányom, amikor megtudta, hogy az állatmenhelyre megyek, kikönyörögte, hogy iskola helyett velem jöhessen.

Egy kabasólyommal és egy macskabagollyal osztozott a viszonylag tágas volieren. Az erőviszonyokból az következett, hogy ezek nem engedték be a ketrec fedett részébe, ahol az etetők is voltak, úgyhogy az amúgy is legyengült madár teljesen átázott a szitáló esőben. Dóri annyit mondott, hogy „szegény, de csúnya”, aztán rögtön eltűnt az istállóban. Jó, hogy elhoztuk az esőkabátját. Tízpercenként visszaszaladt, hogy menjek vele én is pónit nézni. Várni kellett egy órát, hogy a menhelyen dolgozó önkéntes lányok előkerítsék a telep vezetőjét. A gumicsizmás, horgászmellényes pasas először hülyének nézett, amiért Rigónak neveztem az örvös hollót, de amikor megértette, hogy nemrég én hoztam ide, és hogy akármilyen furcsán is hangzik, valóban ez a holló neve, akkor változtatott a hangfekvésen. Szabadkozott a körülményekért – értsem meg, adó-egyszázalékokból élnek –,  és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy elviszem a szerencsétlent.  

Otthon elővettem a két kazettát, amelyeket épségben el tudtam hozni Varga Feri bácsi lakásából. Állítólag Rigóval beszél rajtuk az öreg Varga, na persze. Több ülésben készített életútinterjút a madárral, legalábbis ezt kellett volna elhinni. Valójában a kis Márkussal találták ki ugratásképpen az álinterjút, hogy egymást és a kollégákat szórakoztassák vele, és minden jel szerint ő, a spanyolos kis Márkus beszél szakadozottan, színészkedve, akcentussal a szalagon. Egy régi fogasból eszkábáltam Rigónak ülőfát, és alátettem azt a hatalmas zöld műanyagtálcát, amit a cserepes fenyő alá vettünk tavaly karácsonykor. Azt találtam ki, hogy ha már Rigó kicsit megszokta az új helyét a dolgozószobámban, meg az időnként feltűnő gyerekeimet maga körül, akkor – afféle játékos szembesítésképpen – lejátszom neki a két felvételt, lássuk, mit szól hozzá.

¡Cuántos años! ¡Cuántos años! Mennyi éve már, kezdi a visszaemlékezést az állítólagos madárhang.

Akkor mentem én vissza Kuba, volt legrosszabb idők. Ez volt nekem egy pech, történelmi pech, kérem. Ha Szovjetnek vége, akkor vége mindennek, Kubának, Fidelnek, mindennek! Vitt vissza engem egy textilmunkásnő, ’88-ban. Carmelita, volt ő kedves szinte kis lány, fekete bőrű lány, mint afrikai emberek nekem régen. Tudod, ők itt kerestek kicsi pénz, voltak néhány év, dolgoztak, vettek belőle mindent, amit Cuba nem tudtak. Mosógépet, hűtős szekrényet. Aztán mentek be butik, hagyni ott pénzt, a ruhák, cipők, szabad volt, hát vették, vitte haza repülő. Ettől ők látszottak Cubában borzasztó gazdag lány. Lányok, fiatalok. Hát ilyen ez, kérem. Engem ez a Carmela rakott bele a mosógépes doboz, vittek dobozban teljes nap, mert volt transzfer nekik Moszkva és csak onnan Habana. Így voltam én Szovjetben, láttam csak semmit, láttam sötét dobozt. Őrültem akkor meg, vagyok madár, van nekem szárny, és én repülök így, egy csomag? Szörnyű, nem? Szerencse Carmela rakott be nekem gyümölcsök ennit. Cubában voltam én kísérleti labor, vizsgáltak néhány hónap, de aztán jött válság. Párt titkár laborban volt nagyon kövér ember, mondta, Gorbacsov elárulta kommunizmus! Arcán döbbenet, dőlt össze világ, az imperialisták elfoglalták a República Democrática Alemana fővárosát! A berlini falat el rombolták a gaz fickók! Aztán lett szomorú, muy trágico, töröli arcán könnyek, most meg fog változni a viszonyunk Szovjettel. Ez kérem jelentette azt, hogy ruszkik nem lesznek mi barátaink, nem adnak olajat, pénzet. Egyedül folytatjuk mi harc USA imperialista ellen. Aztán mond, hogy „Hasta la victoria siempre!” mindig ezt mondtuk, meg „Patria o Muerte!” A haza vagy a meghalás. És sírta ő el magát.

Dóri bejön, azt mondja, szeretné lerajzolni Rigót. Nem érti, mit hallgatok, úgyhogy leállítom a kazettát és elmondom neki, hogy a madár eddig csukott szemmel gubbasztott, de amikor meghallotta a magnó hangját, kinyitotta a szemét, és mintha azóta figyelne. Elmesélem Varga Feri bácsit, meg az álinterjút. Persze ez biztos, hogy nem a Rigó hangja, mondom, de az előző gazdája valamiért azt akarta, hogy elhiggyék neki az emberek, hogy ez a holló egy több nyelven beszélő csodamadár. Ez azonnal felvillanyozza Dórit, és úgy dönt, hogy márpedig ez egész biztosan a Rigó hangja. Azért beszél ilyen bénán, mert madár, és egy madártól ez is igazán szép dolog, hogy ennyire meg tudott tanulni emberül. Ha nekünk nem szájunk volna, hanem csőrünk, mi is így beszélnénk, mondja mindent eldöntő érvként. Rendben, mondom, és megállapodunk, hogy itt maradhat, ha csendben rajzol, amíg én a kazettát hallgatom.  

És akkor nem volt benzin Cubába, csináltak camellos, azok voltak hatalmas kamionok vitték el az emberek, azt hívták így, camellos, tevék. A taxik helyett meg lettek lovas kocsik. Áram se volt csak egy-két óra este. Úgyhogy engem vittek el Jardin Zoologicóba, a Zooba. Ott lett barátom a Bobo, a monito de noche, kicsi éji majom. Az segített nekem, mert nem volt ott se mit enni. A hiénák is ették verduras, zöldség, a tigris evett maniókákat. És akkor mondták vicc. Figyelj, mondok neked el a vicc. A Zooban fogják ki cserélik a táblát „Állatok etetés tilos” arra, hogy  az „Állatok megevése tilos”. De ez nem volt vicc, mert tűntek el az állatok reggelre, a páva, a búfalo, nem tudok neki magyar nevet, és amikor azt a nandut, az meg olyan mint strucc, csak él Amerikába, na azt is ették meg két kis csibékkel, akkor mondok, na, Bobito, vamos, menekülsz most innen velem! Én akkor nem repültem, mert tollamat vágták, csak kicsiket, föl kerítésre, mint hülye tyúk, de magasra nem. Bobito volt kicsit buta, először nem ért, csipog, fogait mutatja, de aztán érti, jött utánam, ugrik fel fára. Nevettem neki annyit!

Dóri nem tudja visszafogni magát, ömlenek belőle a kérdések. A búfaló az milyen ló, mért ették meg a csibéket, mért vágták le a Rigó tollát. És keressünk a neten éjimajmot. És különbenis ez mi, ez a magnó? De visszatartom, hogy előbb végighallgatjuk, addig legyen türelemmel.

Aztán éjszaka mentünk kikötőt keres, féltünk sok éhes ember tüntet. Hittem, gyújtják fel várost. És akkor mondta Fidel, hogy el lehet menni! Félt biztos, hogy dől el a Revolución Cubana, és akasztják őt fel lámpa oszlop. Ment is el sok sok ember ment el az országból, két hónap alatt. Utána olvastam Miami spanyol színes újság, hogy augusztus, szeptember alatt harmincötezer cubanos ment tengerbe Florida mind. Traktorok gumiját kötöztek össze, azzal mentek volt, hogy egy hétig a tengeren, elfogyott nekik vizük, akkor eső lett, azt itták, voltak cápák, vihar, haltak jó sokan vízbe bele. Minket felvett egy ember, egy orvos, aki a sugarakkal dolgoz, spanyolul mondjuk radiólogo, a gyereke miatt engedte minket, az volt csoda, annyira kérte! Ez a radiologo mondta, akkor lesz ez egy Noé bárkája. És köd volt, nem láttunk, de egy másik tutajon kiabáltak, terhes én feleségem! terhes én feleségem! fog szülni! segítség! És Faustino volt orvos, de nem segít, mert nem találtuk a ködben másik tutaj. Pedig hang volt olyan közel. A Faustino asszonya jajgat, sírt. A Faustino volt okos ember, olvasott norvég hajóst Heyerdahlt először, hogy kell építeni tutajt, menekült egész család élte túl. Parti őrség jöttek értünk, jenkik kiabáltak, négy nap volt csak nekünk a tenger.

Dóri ezek után Rigó legfőbb barátja és istápolója lett. Egész nap vele foglalkozott, minden nap lerajzolta, sőt rajzolt neki éjimajmot, nandut és bivalyt, belerakta őket Noé bárkájába. Rigó pedig csodálatos módon szintén a barátságába fogadta, felélénkült kicsit, ha meglátta, elfogadta a kezéből  a banánszeleteket, a sült kukoricát, sonkadarabkákat. Azt soha nem tudtuk meg, hogy Floridából vajon hogy érhetett vissza Magyarországra, pontosabban, hogy az öreg Varga Feri bácsi és a kis Márkus milyen újabb vadregényes kalandokat találhatott ki a képtelen történetüknek erre a szakaszára. Amikor Rigó elpusztult, épp egy kétnapos konferencián voltam Nyitrán. Dóri szegény, maga alatt volt, de ha másért nem, a kedvéért legalább el kellett hinnem, hogy Rigó végül tényleg megszólalt. A kertbe temettük el az orgona alá. Dóri a gallyakból és levelekből épített kis síremlékre tűzte a Noé bárkája-rajzot, és azt írta rá „Van régi mondás. Öreg fát, kérem, ültetni át nem lehet.” Dóri szerint ezek voltak Rigó utolsó szavai. A stílusukból ítélve – talán tényleg.