Szolláth Dávid: Beszélgetések Rigóval

Rigó a neve volt, nem a fajtája. Egzotikus, csúnyácska madár, örvös holló, corvus albicollis.

Az európai hollónál valamivel kisebb, a csőre hegyén fehér folttal. Görnyedt tartása, szemrehányó tekintete és aránytalanul nagy, lógó csőre miatt azonban leginkább gubbasztó marabura emlékeztetett. A hollóknak ez az alfaja fehér gallérjáról kapta a nevét, de ezen a példányon a gallérból szinte semmi nem maradt, csak néhány csapzott, fehér pihe. Rigó ugyanis öregkorára megkopaszodott, a fejéről, a begyéről, a nyakáról is lekopott a toll, és a begyulladt, kisebesedett tüszők pörsenései elcsúfították a bőrét.

Akkor láttam először, amikor meghalt Varga Feri bácsi. A lánya telefonált az intézetbe, hogy jöjjön ki valaki a régi kollégák közül, hogy kiválogassa azokat a könyveket, iratokat, leveleket a hagyatékból, amelyekre igényt tart az archívumunk. Ő nem akar ezzel sokat bajlódni, mindössze két hétre tudott hazajönni Magyarországra, úgyhogy szerezzünk ládákat és jöjjünk minél hamarabb. Én személyesen nem ismertem már Feri bácsit, de Seress, a főnököm, valamiért emlékezett rá, hogy nagyapámmal annak idején jóban voltak, és ezért nekem szólt, hogy menjek vele. Seress természetesen úgy gondolta, hogy először magunknak fölözzük le Varga könyveit, amiben én sem láttam semmi kivetnivalót. Susan, Feri bácsi lánya megmondta, hogy kidob mindent, amit nem viszünk el. Seress viszont, amikor összeszedte, amire neki szüksége volt, rám hagyta a hagyaték felmérésének feladatát.

A lakás a Doktor Sándor utcában volt, azon az ötvenes évekbeli lakótelep-féleségen, a teherpályaudvar mögött. Összegraffitizett garázssor, hatalmas, varjúfészkes jegenyefák, és széttöredezett betonkerítés a sínek mentén. A másik oldalon a szocreál háromemeletesek udvarszerűen vették körül a hajdani játszóteret, a fűvel benőtt, avarral fedett homokozót. A sötét kis lakás zsúfolásig tele volt könyvvel, a por- és öregember-szag keveredett baromfiudvarok savanykás bűzével. Susan szabadkozott, hogy Feri bácsi a végére teljesen leépült, és ő addig nem hív takarítót, amíg ki nem ürül a lakás.

Susan épp foltos ágyneműt gyömöszölt szemeteszsákba, idegesen kapkodva és kis híján elsírta magát, amikor óvatosan rákérdeztem a madárra. Négy napon keresztül volt egyedül a lakásban a papa halála után, meséli. Ő már kislánykorában is félt tőle, most meg nézzem csak meg, hogy néz ki. Csoda, hogy egyáltalán még él, több mint hetvenéves. A kubai barátaitól kapta a papa még a nyolcvanas évek elején. Kérdezd meg tőle, bök fejével a nappali felé, hátha veled szóba áll. Szétnyitottam a zsák száját, mert egyedül nem boldogult az ágyneművel. Oda akarta adni az állatkertnek, ki is jött érte valaki, de amikor az állatgondozó meglátta Rigót, némi hümmögés után közölte, hogy a madár beteg, és náluk szigorú állategészségügyi előírások vannak, hogy meglátja, mit tehet, de most, ilyen állapotban nem viheti be. Susan hiába bizonygatta, hogy egészen rendkívüli hangutánzó képessége van a madárnak, ha nem volt hajlandó megszólalni. Amikor három nap múlva megint odaszólt az állatkertbe, közölték vele, hogy pillanatnyilag teli van a madárház karanténja, nem tudják átvenni Rigót. Azt már nem is merte elmondani, hogy a magyar mellett németül, spanyolul és portugálul is beszél, kinevették volna.

Cigiszünetet tartottunk a tenyérnyi kis erkélyen. Kilátás a garázssorra, az olajfoltos sínekre. Mondtam Susannek, hogy Feri bácsi könyvtára tényleg egészen rendkívüli. Látszik, hogy a KGST minden országát bejárta fénykorában, a hagyatékból komoly kommunizmustörténeti kiállítást lehetne rendezni. Már ha ez bárkit is érdekelne manapság. Hát igen, válaszolta fanyar mosollyal, a papának a KGST minden fővárosában volt egy-egy elásott csontja, amelyekre időnként visszajárt. Szegény anyám fogalmazott így, amikor otthagytuk papát. Megtaláltam-e már a fotókat a Helgákról, a Jelizavetákról, az Inezekről és a többi elvtársnőről? Elhessegette a füstöt, köhögött, Rigóra terelte a szót.  Ismerek-e jó állatorvost vagy valami állatmenhelyet, meghálálná. Neki már nincsenek itt kapcsolatai. Ráadásul Szegeden lesz a hagyatéki tárgyalás, legalább két napra le kell utaznia, szeretné rám bízni a lakást. Azt viszek el innen, amit csak akarok, de cserébe viseljem gondját Rigónak.

Másnap jöttem a kulcsokért, Susan késésben volt, indult Szegedre, az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy odaadjon egy kis pléhdobozt, mondván, hogy ebben vannak Rigó dolgai. Három gyógyszertári üvegcse, egy ecsetelő a tüszőatkák és tetvek ellen, egy a sebeire, és egy vitamin, amit a csőrébe kell cseppentenem. Nem biztos, hogy engedi. Húzzam fel a papa munkáskesztyűjét, mert csípni is tud. Ja, és van a hűtőben párizsi, dió és lisztkukac. Miután elment, átnézem, mi van még a dobozban. Pipetta, pipaszártisztító drótocskák, egy kis spanyol nyelvű könyvecske az örvös holló tartásáról, néhány jelentéktelen régi számla, könyvtári felszólító cetli, nyolcvanas évekbeli lottószelvények és egy köteg pénz, különböző volt szocialista országokból származó bankók, a legkülönbözőbb címletekben, feltehetőleg nincs köztük olyan, amit ma bankban még beváltanának.

Beszédet hallottam a nappaliból. Mintha valaki azt mondta volna „vén szarházi.” Megdermedve füleltem, hátha csak hallucináltam. Aztán megint ugyanaz hang, de már nem hallottam jól, nem értettem, mit mond. Hihetetlen, végre megszólalt Rigó! Beszaladtam, ott állt a vízipálmák és a kaktuszok között, az ablak előtti kapaszkodófán és ödémás szemével nézett rám. „Hozok neked enni, jó?” kérdeztem tőle, mire ő felborzolta ritkás tollát, lassan hátat fordított, hogy bámulja az ablakon át a síneket meg a varjakat.

Az ételt azért elfogadta, de csak akkor ette meg, ha kimentem a szobájából. Arról szó sem lehetett, hogy a sebeit kezeljem. Fenyegetően kinyitotta csőrét, megsuhogtatta a szárnyát. Fiatal korában ez bizonyára ijesztő lehetett, most inkább csak teátrális, erőtlen gesztus, de azért értettem a célzást. „Az ecseteléssel inkább várunk még” – mondtam neki. Úgy voltam vele, jobb, ha beszélek hozzá. Hogy ne provokáljam emberundorát, inkább kiköltöztem a laptopommal, a régi dossziékkal és a cipősdobozokkal a szűk konyhaasztalra, hogy ott folytassam a hagyaték leltározását. Az egyik dobozból előkerült öt darab összegumizott 60 perces Sony-kazetta. Az elöregedett, rigid postagumi az első mozdulatra elpattant. A kazetták Feri bácsi már ismert, akkurátus kézírásával voltak feliratozva: „Rigó-interjú 1. Hatvanas évek eleje. 1998. márc. 18.”, „Rigó-interjú 2. Hatvanas évek második fele. 1998. márc. 22.” és így tovább. Szóval interjú a madárral. Ez valami vicc. Keresni kell egy magnót a lakásban. Ez csak valami vicc lehet.