Szőgyéni fiúként játszik Nyitrán

Ott játszik ma is, lassan tizenöt éve, és családot is a Zobor alatti városban alapított. Az országos hírű Andrej Bagar Színház egyik vezető művészeként olyan feladatokkal bízzák meg, hogy nem is vágyik Pozsonyba, a Nemzeti Színházba. De Budapestre sem, ahol főiskolás korában egy egész szemesztert töltött. Itt érzi jól magát, hiszen erős szálak kötik a Teatro Tatróhoz is, ahol a Mester és Margaritában vagy húsz szerepet játszik.

Volt valami konkrét oka annak, hogy Szőgyénből nem Párkányba és nem is Komáromba vezetett az útja, hanem a pozsonyi Duna utcai gimnáziumba?

Egyszerűen csak annyi, hogy messzire akartam menni. Kamasz fejjel ez volt a célom. Álmélkodtak is a tanáraim Szőgyénben. Egyáltalán nem biztattak. Azt mondták, nincs esélyed. De felvettek, és életem csodás négy évét töltöttem a Duna utcai suliban. Vojtek Sándor volt az osztályfőnökünk. Jobb dolog nem is történhetett volna velünk. Huszonheten voltunk az osztályban, mi voltunk tizenöt évesek, ő, friss diplomás pedagógusként huszonöt, amikor megkaptuk egymást. Angol–magyar szakos tanárként maximálisan tudott motiválni bennünket. Osztályozásban szigorú volt, de jó barát. Megkövetelte a tudást. Abból nem engedett. Rajongtunk érte.

Sok tehetséges ember repült fel a Párkány környéki falvakból.

Én ma is nagyon szeretem Szőgyént, bár évente legfeljebb háromszor jutok haza az édesanyámhoz. Húsvétkor, nyáron és karácsonykor. Tánccsoportunk volt, színjátszó körünk. A cserkészkedést is nagyon élveztem a barátaimmal. A szüleim nem voltak szigorúak. Mindenben támogattak. Amikor bejelentettem, hogy a színészet érdekel, azt mondták, csinálj, amit akarsz, próbáld meg! Apám ugyan nem nagyon bízott benne, hogy ez majd bejön nekem. Nem találta túl jó ötletnek, de nem fékezett ebben sem. Kocsmáros volt egy ideig a faluban, később meg a szövetkezetben dolgozott. „Gyerek, ez még a kocsmáros életénél is cigányosabb életforma” – mondta, amikor felvettek a főiskolára.

Az első színházi élmény hol érte?

Komáromban, A padlás. Hét-nyolc évesen láttam. Mire véget ért az előadás, én már szerelmes voltam a Sünit játszó Benes Ildikóba. Lili, a kislányunk ötéves. Már ő is imádja A padlást. A vígszínházi felvételt mutogatom neki. Az egyébként az én fantáziámat is megmozgatta, hogy hová lett az egész padlás, tetővel együtt. Már ott dolgoztam a komáromi színházban, de a portában állva még mindig azon csodálkoztam, hová a fenébe tudták eltüntetni olyan gyorsan azt a sok díszletelemet. Igen, ez volt az az előadás, amely olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy más hivatás már nem is érdekelt utána. A Duna Menti Tavaszra is mindig örömmel mentem. Szőgyénben, tízévesen A kis herceget is eljátszottuk. Nagy élmény volt. Mozi is működött a faluban. Csabi barátommal sok filmet láttunk, de csak olyan terminátorosakat. Művészfilmeket nálunk nem vetítettek.

Rögtön az érettségi után kellékesnek állt?

Harmadszorra vettek fel a főiskolára. Előtte két évet töltöttem Komáromban. Akkoriban még kötelező volt a sorkatonai szolgálat. Az engem egyáltalán nem vonzott. Anyámmal bementünk Érsekújvárba, a katonai parancsnokságra, hogy elintézzük a civil katonai szolgálatot. „Komáromba akar menni a színházba a gyerek!” – mondta az édesanyám, és letett a parancsnok elé egy üveg konyakot. „Jóvan, menjen!” – nevetett a parancsnok. Így lettem Kiss Péntek József igazgatósága idején a színház kellékese. Nagyon jó időszak volt az. Ollé Erik, Lucskai Róbert, Benkő Géza játszott ott annak idején. Mokos Attilára is csodálattal néztem. Nagy iskola volt az nekem. Hálás vagyok az ott töltött évekért. Sokat tanultam abban a közegben. Főleg szakmai alázatból.

Érettebb fejjel nyilván a színművészetit is könnyebb volt elkezdeni.

Ott is szerencsés voltam. Remek tanárokat kaptam. Peter Mankovecký csupán egy szemesztert vitt végig az osztályunkkal, aztán leadott bennünket. Az nagy érvágás volt mindannyiunk számára. De ott volt Emília Vášáryová és Peter Šimún. Mankovecký mondott két szót vagy két mondatot, és rögtön tudtam, mit akar látni. Panyi Milka hosszasan mondta ugyanazt. Időbe telt, míg bízni kezdtem benne. Érdekes mód most döbbentem rá, hogy mit miért mondott, s hogy mennyire igaza volt. Eszembe jut egy-egy szava, instrukciója, és elönt a boldogság, hogy engem is tanított. Peter Šimúnnal végig jó barátok voltunk. Játszottunk is együtt azóta.

Ha kellékesként olyan jól érezte magát Komáromban, miért nem szerződött oda?

Azért, mert nem hívtak. Sokakat nem. Tóth Krisztina ezért került Nagyszombatba, Derzsi Réka Prágába, és még folytathatnám. Pedig a színház akkori igazgatója ismert bennünket, járt vizsgaelőadásokat nézni Pozsonyba, csak nem kellettünk neki.

Neheztelte? Megszenvedte?

Egyáltalán. Boldog voltam, hogy én, Oszlík Péter, a szőgyéni magyar fiú kellek Nyitrára, egy vezető szlovák társulatba. Hárman mentünk el a meghallgatásra, és kettőnket felvettek. Nem érdekelte őket, hogy ki vagyok, honnan jöttem. Eleinte kemény volt. Az akcentusomtól a lehető leggyorsabban meg kellett szabadulnom. Egyébként tényleg azt hittem, lélekben arra is készültem, hogy friss diplomásként megyek vissza Komáromba, és életem végéig ott fogok játszani. Ha Kiss Péntek József maradt volna az igazgató, akkor bizonyára ez történt volna.

Budapest nem is vonzotta?

Nem. Még az ottani felvételire sem mentem el. Tizenöt monológ, népdal, musical… nekem ez akkor nagyon soknak tűnt. Megijedtem. Az az egy szemeszter viszont, amit másodévesként ott töltöttem, fantasztikus volt.

Álmaiban sem látja magát magyar színpadon?

Biztos belejönnék, hiszen az anyanyelvem. Tizenöt évesen tanultam meg szlovákul. Nem is hittem soha, hogy így alakul a pályám, hogy magyar létemre szlovák színész lesz belőlem. A körülmények hozták így.

Nyitra nagyon erősen szlovák népi-nemzeti közeg. Ebből eredő félelmei sosem voltak?

De igen. Épp akkor zajlott a Malina Hedvig-ügy, amikor én a színházhoz kerültem. A társulatban kezdettől fogva védettséget éreztem, és azóta sem értek rosszízű megjegyzések. Van a színháznak egy oldala a neten, ahová beírhatnak a nézők. Lekopogom, de még soha senkiben nem merült fel az a kérdés, hogy mit keres nálunk ez a magyar gyerek, miért játszik szlovák színpadon. Bevallom, én inkább a kulturális különbségektől tartottam, amikor Nyitrára szerződtem. Mondok egy karácsonyi példát. Kultfilmekről beszélgettek a kollégák, legendás mesefilmekről, amelyekről nekem fogalmam sem volt, hiszen mi mindig a Magyar Televízió műsorait néztük Szőgyénben. Az ilyenfajta hiányosságokat be kellett pótolnom.

Három mogyoró Hamupipőkének, Rigócsőr királyfi, A csudálatos kalocsni…

… igen, igen! De már ezeket a filmeket is ismerem. A kislányommal én is ezeket nézem.

Miközben vezető színész lett, és mély gyökereket eresztett Nyitrán.

Nagyon megszerettem a várost, az itt élőket és a társulatot is. Játszottam már vendégként Zsolnán és Pozsonyban is, de Nyitra már szívügyem. Remélem, az is marad.

A második hullám óta mikor állt legutóbb színpadon?

November végén mutattuk be a Lakástulajdonosok című darabot Jiří Havelka nagy sikerű filmje alapján. A lakóbizottság egyik tagja, a minden hájjal megkent kivitelező vagyok a történetben, az egyetlen cseh a csapatban. Nevetek is jókat ezen. Megtanultam szlovákul, és most játszhatok csehül.

Lorcát, Robin Hoodot, sőt még Travoltát is játszik Nyitrán, az Ezeréves méhben egy szlovák érzelmű magyart, a Mindent a nemzetért-ben egy magyar érzelmű szlovákot. Mindezek mellett sorozatokban és filmekben is foglalkoztatják. Vidéki színészként nehezebben érik utol az efféle lehetőségek?

Az utóbbi időben mindig megtalál valaki. Rendőrnek hívtak a Nyári rebellisekbe. A Nikola Šuhaj című cseh filmben kamerával a kezemben producert játszom egy Ukrajnában forgatott őrült történetben. Kihallgató tisztként pedig jó kis epizódszerepem van Rasťo Boroš bemutatásra váró Fehér lovon fekete című alkotásában.

A Mária Teréziáról készült nemzetközi produkcióban hadnagyként szállt nyeregbe. Élvezte?

Kollégámmal, Roman Poláčikkal lóháton kellett megérkeznünk. Kaszkadőrök lovagoltak be helyettünk a kastélyudvarra, velünk már csak azt a jelenetet vették fel, amikor leugrunk a lóról. De maga a forgatás nagy élmény volt. Ilyen kosztümös megaprodukcióban most vettem részt először.

Nagy bringás hírében áll. Milyen útvonalakat szokott kitűzni maga elé?

Hegyi bringás vagyok. A Zobor remek terep ehhez.

Külső szemmel nézve szakmailag és magánemberként is sínen az élete. Jól látom?

Igaz a megállapítás, én mégis úgy érzem, az utóbbi egy-két évben lazán stagnálok. Közeledek a negyvenhez, sokat dolgozom, de már olyan rendezőre várok, aki majd kitépi a szívemet.

A szerző a Vasárnap munkatársa