A boldogságból a semmi felé futni

Az előadás kezdetét az jelzi, hogy Woyzeck szavalni kezd. A színházi idő mintha lelassulna, miközben ő futva, hosszú perceken át mondja Pilinszky Apokrifét. Közben fáradni kezd, meg-megbotlik. A főhős zaklatottságát és nyughatatlanságát vetíti előre ez a végtelennek tűnő első jelenet, illetve, ha ismerjük a darabot, sejthetjük, hogy egyben utalásként működik a főhős hallucinációira.

Az előadás egyrészt a fizikaiságra helyezi a hangsúlyt, másrészt a színészek számára fizikailag is megterhelő – a Woyzecket alakító Oszlík Péter teljesítménye azért is elismerésre méltó, mivel a bő másfél órás előadást szinte mindvégig magas tempó jellemzi.

A nyitójelenetet három rövid, szöveg nélküli, lüktető vizualitással kommunikáló jelenet váltja fel. Woyzeck és Marie (Katona Eszter) egy ütött-kopott kanapén ülnek, Woyzeck fáradtan dől hátra, Marie a férfira borul, testtartása abszolút imádatról tanúskodik, mellettük egy babakocsi. Woyzeck később mohón kanalaz egy pléhdobozból, a rávetülő fény elnyújtott árnyékot hagy a falon, Marie a háttérben. Woyzeck és Marie végül kocsit tolva sétálnak, a háttérben falunapra emlékeztető zene szól.

Ez a három jelenet felöleli Woyzeck röpke boldogságát, életének kiteljesedését: Marie és a babakocsiban rejlő aprócska valaki az, amiért él, akik létezése kiindulópontja és értelme. A jelenetek rövidsége ennek a boldogságnak a múlását sugallja.

A szerző halála miatt a darab 1837-ben befejezetlenül maradt. Az, hogy a Woyzecknek nincs véglegesített formája, meglehetős szabadságot és mozgásteret biztosított a rendezőknek a huszadik század során. A darab kiindulópontja azonban egyértelmű – a darab írásához egy féltékenységből elkövetett gyilkosság esete inspirálta Georg Büchnert.

Woyzeck tragédiája több megközelítésre ad lehetőséget. A történet természetesen egyéni tragédiát mesél: Büchner darabjában világosak a pszichológiai indítékok, ott rejlik a magyarázat, hogy miért dől romba Woyzeck boldogsága, és hogy miért nem tudja ezt a röpke, boldog pillanatot elnyújtani. Béres Attila rendezése a Komáromi Jókai Színházban azonban a főhős identitásának egy másik, szintén fontos alkotóelemére fekteti a hangsúlyt: Woyzeckre, a kisemberre, aki egy univerzális figuraként is értelmezhető. Ő a hatalmi viszonyok szenvedő alanya, a kiszolgáltatott, a társadalomért hozott áldozat. Az előadásban Büchner darabjának olyan olvasatát kapjuk, melyben a néző ráismer az elnyomó hatalmi viszonyokra és a rohanó élettel járó kiszolgáltatottság problémájára.

Ehhez mérten a színpadi kép is a vertikális berendezkedést hangsúlyozza. Két szinten zajlanak az események: a színpadon és afölött, egy szűk teraszon, melyet fóliával takartak el. Még feljebb egy lépcső lóg a levegőben, amely felfelé, a semmiből a semmibe visz. Mikor a hatalmat képviselő Kapitány (Mokos Attila) és Doktor (Olasz István) megjelennek a darabban, a teraszról néznek lefelé, Woyzeckra. Az egyik a szorongásról prédikál, a másik a félelemről. Woyzeck mindkettejüknek apró szolgálatokat tesz egy kevéske fizetségért cserébe.

A Doktor kísérletet végez Woy- zecken: megparancsolja neki, hogy csak borsót egyen, miközben a pulzusát, a reakcióit, a szükségleteit figyeli. Ennek a narratív szálnak valós alapja van: Justus von Liebig 19. századi német vegyész katonákon kísérletezett azzal, hogy kizárólag borsót engedélyezett nekik enni. A kísérlet kudarcba fulladt, az egyoldalú táplálkozás eredményeképp a katonák elvesztették uralmukat az izmaik fölött és hallucinálni kezdtek. Woyzeck tehát, mint a személyiségétől megfosztott, lecsupaszított test, tudományos kutatás tárgyát képzi – megszabadítva akaratától és egyéni vonásaitól, ez a test a fiziológiai folyamatok összessége, mely manuálisan teszi azt, amit épp parancsolnak.

A Kapitány megint másféle irányító erővel bír Woyzeck életében. Woyzeck feladata, hogy minden nap megborotválja a Kapitányt, miközben véget nem érő litániáit hallgatja arról, hogy honnan ismerszik meg a morális ember. Míg a doktor a testi integritását kérdőjelezi meg, a Kapitány Woyzeck szabad akaratát dönti romba, hiszen sejthető, hogy számára igazából nem a moralitás a mérvadó, hanem a konvencióknak megfelelő társadalmi berendezkedés.

Mindennek tetejébe, vagy még inkább ezek miatt – és itt jön leginkább képbe a 21. századi olvasat – Woyzeck nem ér rá Marie-val és a gyerekével tölteni az idejét, hiszen a katonai szolgálat, az apró-cseprő szolgáltatások, melyek elvégzésére kötelezi magát azért, hogy több pénzt keressen, felemésztik idejét. Futása, nyughatatlansága görbe tükröt tart elénk.

Béres Attila 2013-ban hasonló színpadi megoldásokat alkalmazva megrendezte már a Woyzecket a Miskolci Nemzeti Színházban. A mostani előadást némileg hozzáigazította az aktuális világpolitikai helyzethez. A cselekményt illetően kevésbé hangsúlyos ez a vonal, és bár kapunk elvétve utalásokat „ruszki” katonákra, sokkal inkább a díszlet és a formai megoldások utalnak az ukrajnai háborúra. A jelenetek között feketébe borul a színpad, megszólalnak a bombázást jelző szirénák, míg az erkélyre boruló, mindent elfedő fólia hullazsákokat idéz, a közegéből kiragadt, a színpad fölé helyezett lépcsőrészlet a bombázások utáni látképekre emlékeztet – arra, amikor a romokból bizarrul feltűnik egy-két részlet a megsemmisült épületek belteréből.

A rendezést merész megoldások jellemzik, és kapunk egy érdekes zenei polifóniát is – melybe komolyzene, egy karaoke keretén belül énekelt aktuális sláger, mulatós, ráadásul zúzós metál is belefér. A disszonancia néhol már-már sértő a füleknek, de értjük, hogy a történet 21. századba való áthelyezését szolgálja – csak úgy, mint ezzel párhuzamosan a karakterek öltözéke (vagy épp annak hiánya).