Szlovák szólisták magyar térben

Jánossy Lajos, Karádi Éva, Renata Deáková, Bán Zsófia, Adam Bžoch, Németh Gábor, Görözdi Judit, Pavol Rankov, a háttérben BobošékSomogyi Tibor felvételeNos, az átjárás a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete Műhely című rendezvénysorozatának első állomásának színhelyén, a fővárosi A4-es Nulladik terében többfelől is biztosított volt. A sorozat vendége ugyanis a Magyar Lettre Internationale és legutóbbi, 63. száma (2006/2007 Tél) volt, természetesen nemcsak maga a negyedéves európai kulturális folyóirat, hanem főszerkesztője, Karádi Éva, s a téli lapszám meghívott vendégei: magyar részről három kiváló stiliszta-író: Bán Zsófia, Németh Gábor és Jánossy Lajos, szlovák részről Pavol Rankov novellista-kritikus, Renata Deáková műfordító (vagyis Deák Renáta, a Jadviga párnája című Závada-regény Hollý-díjas szlovák változatának szerzője) s mindkét részről Görözdi Judit irodalomtörténész. Hogy miért épp ők osztották meg a szép számban összejött közönséggel a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok jelenére és egyáltalán a kortárs irodalomra vonatkozó gondolataikat, az már a kezdet kezdetén kiderült. A szóban forgó Lettre-szám ugyanis Szlovák szólisták összefoglaló cím alatt nem csekély terjedelmet szentel a jelenkori szlovák irodalomnak, megerősítve a Bartusz György vezette kassai akadémia kiváló festőnövendékének, Pál Ildikónak a képeivel. A festőművész munkáinak világába Hushegyi Gábor rövid dolgozata kínál a lapban művészettörténeti fogódzót.

A Lettre tehát az est folytonosan vissza-visszatérő kiindulópontja volt; Karádi Éva elmondta, hogy a szám budapesti tavaly decemberi és idei januári ősbemutatója több helyszínen s más társrendezvényekkel egybekötve zajlott (Műcsarnok, Petőfi Irodalmi Múzeum, Örökmozgó – itt történetesen a szlovák filmhét keretében; de megemlítendő a budapesti Szlovák Intézet is, ahol Németh Zoltán műsorvezetése alatt Esterházy Péter és Pavel Vilikovský egymás műveiből olvastak fel). S volt természetesen a Nulladik térben is felolvasás: Pavol Rankov egy Bán Zsófia-próza szlovák változatát adta elő (Esti iskola – olvasókönyv felnőtteknek), ebből is a páratlanul mulatságos Tenkes kapitánya (egy tanárnő) előadását. A hangos felröhögések közepette (itt például Koloman Kertész Bagala képzelendő el teljes kiadóvezetői nagyságában, amint e sorok írója mellett ülve egyensúlyoz a székén) is megütötte a fülemet, hogy a cunami a szlovákban nőneműnek képzelhető; ez jobban meglepett, mint amikor Adam Bžoch utánozhatatlan eleganciájú franciasággal említette az est főszereplőjét, valahogy így: latch antachnaszionál. Visszaadhatatlan, elismerem. Kisebb cunamit idézett elő Németh Gábor felolvasása is: ő a magát csak Ballának nevező szlovák kisprózaíró (Vladimír Balla) egy magyarra fordított novellájának töredékét adta elő; ebben meg az okozta a váratlan meglepetést, hogy a Balla-szöveg, minden korábbi felmenőjével ellentétben nem keltett frusztrációval vegyes depressziót, sőt, kifejezetten derűt keltett, kivált az a része, mely a falu összes lakójával – a plébánost sem kivéve – intim kapcsolatba lépő nőszemély templomi házasságkötését ecsetelte, tán mondanom se kell, nem ezekkel a szavakkal (Koloman Kertész Bagala ennél a résznél kikezdte a székemet).

A rendezvényt egyébként is látványos és még inkább jól hallható dinamikusság jellemezte, hol Adam Bžoch osztogatta gyakorlott karmesterként a kérdéseket, hol meg a színpad félhomályába vesző Erich Boboš Procházka és zenekara (Boboš és Lengyel Pisti nagymesterek) szólalt meg, a közönséget megmozgatón. Sok szó esett arról, hogyan értjük egymást, és értjük-e kellő és kívánatos mértékben, mármint a szlovák és a magyar irodalom olvasói, s bizony, ott és akkor, a Nulladikban az járt a legjobban, aki nem szorult szinkrontolmácsra, nemcsak azért, mert minden fordítás természetszerűen elvesz is valamit az eredetiből, hanem mert a mindkét nyelven megszólalni képesek (Deák Renáta és Görözdi Judit) kapásból és a legváratlanabb pillanatokban váltottak hol emez, hol meg amaz nyelvre. A dallamosan változatos felvetések és közbeszólások egy része azt igyekezett megragadhatóan körvonalazni, mekkora súllyal jelenlevő a szlovák irodalom a magyar köztudatban. Nem igazán a neki megfelelő súlylyal, ez, mint sejthető is volt, ismét kiderült. Fordítva, a másik irányból: a magyar irodalom szlovákiai (szlovák) fogadtatása terén már súlyos érvek (és a Kalligram-műhely gyakori, igen jó értelemben vett megidézése) hangzottak el: napjainkban a kortárs magyar irodalom legjelentősebb alkotásai sorra hozzáférhetővé válnak szlovákul is. Itt – mint az Görözdi Judit tárgyilagos helyzetjelentéséből kiderült, s ez tanulmányként a Lettre-számban is olvasható – talán a kiadott fordításkötetek kellő mélységű és mértékű értékelése terén mutatkozik pótolnivaló (de ez nyilván a szlovák irodalomkritika kondíciójával is összefügg; erről nem esett szó).

Teljességgel visszaadhatatlan annak az érdekfeszítő vitának még a szempontrendszere is, mely arról folyt, hogy a magyar író miért épp a regényben látja a föltorlódott és szinte elbeszélhetetlen világtapasztalat-történeteket, s ugyanez a szlovák író számára miért épp novellákban és elbeszélésekben látszik inkább kézenfekvőnek. S volt egy harmadik nagyobb téma is: a szlovák és a magyar identitás érintkezési pontjai, átfedései. Végül, hosszas eszmecsere után úgy esett, hogy nem a közösen, de másként vagy részben párhuzamosan megélt történelem és nem a nagy történeti tapasztalatok legkisebb közös nevezője találtatott meg, hanem az irodalom, a mindkét irodalom tapasztalata jutott szóhoz. Eszerint a gyávaság lehet a legjellemzőbb azonosságjegyünk, kudarcaink, frusztrációnk s természetesen az ezekből kinyerhető empátia (Németh Gábor bölcsességnek mondta). Ez a bölcsesség, a bölcs irónia és a figyelem érzékenysége végül nemcsak a két irodalom jó jellemzőjének látszott-mutatkozott, hanem magának a rendezvénynek is.