Színből vagyunk, színné leszünk

A szerző felvételeA galéria három termében huszonöt festmény és négy kerámia kisplasztika kapott helyett. Gondosan válogatott, átgondolt koncepció szerint elrendezett kiállításról van szó. Az 1975-ben született Uhrík Jorge Luis Borges szavait választotta a műveihez mottóul: „Tudom, hogy annyiszor veszítettem, hogy azt összeszámolni is sok lenne, de ezek a sérelmek jelentik a vagyonomat” – vallja az argentin íróval a szlovák képzőművész. Vallomásában megmagyarázza a tárlat címét, hogy miért egy szín, és miért éppen a kék lett alkotói történeteinek főszereplője. „A kék szín az ember elválaszthatatlan társa. Ott van mindennapi sérüléseink kék foltjaiban, testünkön és lelkünkön egyaránt” – állapítja meg Uhrík, s hozzáteszi: „Létünket kevésbé népszerű szögekből akarom láttatni, meg akarom mutatni a kéket, mely mindenhol ott rejtőzik”.

A kék különlegességéről értekezik Ladislav Vojtuš művészettörténész is. A kék mint türkiz egy kecses abesszin nő testén, mint ultramarin a régi, nagy mesterek festményein ábrázolt szentek köntösén. A kék mint gyönyör, tisztítóhatás, a mulandóság emlékezete, a kristálystruktúrák hidegsége, pillangószárnyak hímpora. Itt áll tehát a szemlélő a festmények között, és az alkotó és értelmezője útmutatásai szerint egy rejtély nyomába kellene szegődnie. A képek általában harsány, élénk színekben tobzódó, nonfiguratív alkotások. De ahogy a címadás erőszakos aktusa visszavezeti a tengernyi színárnyalatot a kékbe – a megszámlálhatatlan hangulatot, érzést a sebzettségbe –, a kavargó vonalakban és hömpölygő foltokban úgy fedezhetők föl testek roncsai, alakok körvonalai.

Michal Uhrík címei – képi világával ellentétben – nagyon konkrétak. Adott tényeket helyez más kontextusba, ekként megbontva a hétköznapi időben felfogható világ egységét. Képein furcsa monstrummá épül össze személy és környezet, lelkiállapot és a tárgyak világa, test és érzés. A szín a létezés anyaga, lehánt magáról minden közhelyet ezeken a képeken. A szín élőlény, nem helyettesíti az embert, a jelenséget, hanem ő maga az ember és a jelenség. Semmi nem egyértelmű, de minden nagyon valamilyen. A külső forma csapdahelyzeteket teremt, a megszokott egyértelműség az orrunknál fogva vezet, leegyszerűsít, meghamisít. A belső szín látszólagos alaktalansága kényszerít csak rá, hogy újraérezzük a létezést, ne elégedjünk meg a tegnapi ismerősség érzésével. A pillanatnyi, percenként változó én rakosgatja újra és újra egybe a színekbe kevert világot. Kiábrándultság és varázslat keveredik a festményeken.

Az apa műterme, az idő megfoghatatlansága, a párkapcsolat testi és érzelmi labirintusa, egy vemhes kutya vagy éppen a sportedző nagyon hasonló színgomolyagból nem bomlanak elő, mint fizikai valóságukban – a létezés pajkos aszszociációi ők. Minden a teremtésben megformált egész, az eszmélésben szétzilált rész lesz. Mozzanatok vannak, teret kitöltő anyagok, vagy az anyagot körvonalazó vonalak. Döntés kérdése a jelentés, minden abszolútum belehomálylik a személyesség ősködébe. Emberi szervvé kanyarognak a vonalak, s egy furcsa szív talán az idő. Angyalai vannak a virágnak, aquabelljei az égnek, asszonyai a víznek és az éjszakának, a férfinak folyója – egyfajta magánmitológia bontakozik ki a képekből, összeolvad a külső természet és belső természetünk. Lények népesítik be az érzelmek, hangulatok, fogalmak „mentális mezejét”.

Az, hogy Michal Uhrík napi kapcsolatban van olyan emberekkel, akik bizonyos jelenségre hiperérzékenyek, bizonyos jelenségekre pedig hiperérzéketlenek, képei szemléletmódján is érződik. Az egyik véglet a „Beszélgetések az erős zárkózottságban szenvedővel” – tisztán kivehető rajta egy vörössel körvonalazott emberalak, többen felsejlenek körülötte. Orvosi konzílium, boncolás, lelki terápia? A másik véglet az „Ablak – mentális kalitka” című kép, melyen a vibráló, több színre bomló, derűsen világos, égőn üde színsugarak ablakformába rendeződnek. A boldogság kifejezése valamiképp utal a rabságra, és a bezártság jelzése ad lehetőséget a kitekintésre. A megszabadulás elvezet az elbizonytalanodásig.

Uhrík kerámiái a formába zártságból kilépni vágyó életet mutatják föl. A szabadság vágya különös, Henry Moore világát idéző torzóvá csonkítja a harcost és a szerelmespárokat egyaránt. Már nem emberek, még nem szabadok. Nyugtalanságuk belekövesedett a mozdulatba. Uhrík nem optimista–peszszimista oppozícióban értelmezi a világot, a legriasztóbb jelenséget, lelkiállapotot is le tudja bontani olyan színekre, vonalakra, asszociációkra, a létezés olyan mélyebb struktúráira, melyekben öröme telik.

A kiállítás augusztus 31-ig látható.