Szërdehelyi sétatéren – A Csallóközi gyermeknéptánccsoportjainak gálaműsora

A Szërdehelyi sétatéren már az ötödik résznél tart, és a Csallóközi Táncegyüttes NyusziHopp, Pici, Apró és Kis  – ez már az ifjúsági csoport, kamaszok, akik nemcsak otthon, az iskolában, hanem a Csallóköziben is nevelkedtek, hiszen pici koruktól fogva itt táncolnak, itt tanulták az első lépéseket, és itt folytatják kamaszként, amikorra odáig jutottak, hogy egymásra és a zenére, az ütemre figyelve táncolnak, lazán, nem görcsösen arra gondolva, hogyan is kell forogni, hogyan kell megforgatni a lányt – Csallóközi. Ilyen egyszerű az utánpótlás-nevelés mondhatnánk, de nem mondjuk, mert a táncpedagógusok rengeteg energiát fektetnek abba, hogy a nyuszihoppos ugrabugra óvodásokból szép tartású, fegyelmezett, színpadképes ifjakat neveljenek.

Amikor Oláh Attila – országszerte legismertebb nevén Nyuszi – átvette a Csallóközit, elhatározta, hogy nemcsak felnőtt csapattal dolgozik, hanem saját utánpótlást is nevel Fecske Renátával. Így esett, hogy megszólították az óvodásokat, a kisiskolásokat, és egyszer csak azon kapták magukat, hogy hatalmas seregnyi gyerkőccel foglalkoznak, akiknek már nem elegendő a próbákon táncolni, gyerekjátékokat tanulni, hanem amit gyakoroltak, be is szeretnék mutatni színpadon, közönség – természetesen elsősorban a szülők, testvérek, rokonság – előtt. Mert ez a táncosok és főleg a tánctanulók legnagyobb élménye. Kiállni a színpadra, és önfeledten táncolni, mintha mi sem történne, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A nyuszisok, a picik, az aprók és a kicsik (azaz a kamaszok) már úgy viselkednek a színpadon, mintha egyenesen oda születtek volna. Nem keresgélik tekintetükkel Nyuszi bácsit és Fecske nénit, hogy mit is kell csinálni, hogyan lehetne visszatalálni a ritmusba, mert ők már ki sem esnek belőle. S ha mégis, megoldják.

Persze, könnyű az olyan csapatnak, amelynek a Pósfa zenekar – kiegészülve Szabó Mátyás prímással és Kuti Sándor cimbalmossal – húzza a talpalávalót. Az a Pósfa, amely már népzenét is oktat, meglehet, azzal a rejtett céllal, hogy egyszer ezek a kis hegedűsök, furulyások, nagybőgősök veszik át az ő helyüket, s lesznek olyan hűséges tagjai a Csallóközinek, amilyen a két rendező-koreográfus (Oláh Attila és Fecske Renáta), ruhatervező és -varró (Fecske Renáta), egyszóval az a páros, amelyik a Csallóközi Táncegyüttesnek a szó legeslegjobb, legeslegszebb értelmében mindenese. (Mint sok más hazai amatőr együttes vezetője.)

A gyerekek pedig gazdag repertoár remek bemutatásával hálálják meg a rájuk fordított energiát, az együtt töltött próbákat, a rendszeres munkát, egyformán szépen mutatják be mondjuk a mezőkeszüi, a moldvai, a magyarbődi, a bodrogközi, a csallóközi polgári vagy a szatmári táncokat (ez utóbbi megjegyzés nem csak a Szërdehelyi sétatéren 5. felvonására vonatkozik). És külön öröm a boldogságban, hogy érik az önálló Csallóközi Zenekar (mert nagyon megérdemli, köszönet a Pósfa zenekarnak).

(rend)