Szénporos remény

Ugyanakkor a közönyösnek, érzéketlennek tűnő elbeszélésmodor mögül a gyökértelenek, a kitaszítottak, az el és be nem fogadottak, a boldogulás lehetőségétől valamiért megfosztottak iránt tanúsított mélységes együttérzés árad.

Kaurismäki előző, 2011-es filmje, a Kikötői történet főhőse egy afrikai menekült fiúcska, akit keres a rendőrség. Egy franciaországi kikötőváros munkásnegyedében talál rá egy idősebb férfi, aki éppen lecsúszott a ranglétrán, ráadásul a családi problémái is feltornyosultak – feleségénél rákot diagnosztizáltak. Mégis felkarolja, és a maga módján megpróbálja segíteni a gyereket, nehogy visszatoloncolják Afrikába. Hasonló modell köszön vissza Kaurismäki újabb opusában is, ám ez már nem Franciahonban, hanem Finnországban játszódik. Amikor Kaurismäkit annak idején megkérdezték, miért nem hazájában helyezte el a „kikötői történetet”, sajátos humorával olyasmit mondott, hogy nincs olyan elkeseredett ember, aki Finnországba kívánna menekülni.

De realitássá vált ez a szituáció is. A remény másik oldala című film nyitókockáin Khaled (Sherwan Haji), a fiatal szír férfi egy szénszállítmánnyal érkezik és pottyan finn földre. Miután kikászálódik a szénkupacból, keres egy nyilvános zuhanyozót, majd átöltözik, és jelentkezik a rendőrségen, hogy menedékjogot kérjen. Ez a szál hosszan folytatódik, és mutatja a férfi kérelmének benyújtásával és elbírálásával járó huzavonát, kibontva és jól érzékeltetve azt is, hogyan viszonyulnak a menekültekhez a finn hivatalok. Ezzel a szállal párhuzamosan fut (váltakozva látjuk a kettőt) egy másik, amely egy finn férfi, az utazó ügynök Wikström (Sakari Kuosmanen) életében beálló meredek fordulatot ábrázolja. Az idősödő úr megunja addigi munkáját, a férfiingekkel való házalást, és úgy dönt, szállodát nyit. Célját egyéni módon próbálja elérni. Betér egy luxus játékterembe, és leül egy kártyaasztal mellé, hogy bankot robbantson. Döbbenetesen eredeti ötlet, szellemes megoldásokkal előadva és borzongató izgalmat keltve – minden elemében tipikusan kaurismäkis epizódsor.

Rejtélyesen és hosszan alakul a szálloda megszerzésének története, miközben a másik szálon ugyancsak elnyújtottan folyik a bürokratikus ügyintézés, Khaled kérelmének elbírálása (előre látható, hogy elutasítják). Ekkor már, jól benne járva a filmben a néző egyre türelmetlenebbül várja, hol és hogyan találkozik a két egymástól távol és függetlenül bonyolódó szál. Sokáig még csak sejteni sem lehet (Kaurismäki ennyire talányos tud lenni), mikor és mivel érkeznek el az események ahhoz a várva várt ponthoz, amit a film leírása ígér. Vagyis hogy Wikström szállodájában munkát ad Khalednek, s ott tartózkodó, ám annál szorosabb barátság alakul ki az étterem dolgozói – a tulajdonos, a pincérnő, a szakács, a recepciós, a kutya – és a fiatal menekült között.

Innentől kezdve pazar a film minden helyzete, az egyik ámulatból a másikba esünk a szálloda különc tulajdonosának és furcsa személyzetének a realitás talajáról elemelt, bizarr viselkedését szemlélve – elkápráztatnak a színészi alakítások.

Aki Kaurismäki – mivel nem az ellágyító érzelmeken keresztül akar hatni a nézőre – megteremtett egy sajátos stílust, amelyben a legkomolyabb kérdéseket, az életről-halálról döntő helyzeteket is kabarésítva tálalja. A tömény, kegyetlenül maró fekete humor ellenére is valamiféle elképesztő humánum ragyog át a filmjein. Ezért nagyon erős, alaposan elgondolkodtató A remény másik oldala minden kockája is. Nem véletlen, hogy Kaurismäki e filmjéért a legjobb rendező díját kapta az idei Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon. A héten zajló 65. San Sebastián-i Filmfesztivál ünnepélyes megnyitóján pedig átvehette a Fipresci-díjat, amelyet a filmkritikusok nemzetközi szövetsége ítél oda mindig az év legjobbnak tartott mozgóképének.