Szemérmetlenül mély kitárulkozás

Korábbi könyvére azért büszke a szerző, mert „legalább lesz nyoma, lenyomata annak az öt évnek, amikor ott jó színház volt, vagyis inkább normális színház volt, jó és kevésbé jó előadásokkal, remek társulattal, igazi, fizető és lelkes közönséggel, nyitott házzal”. Aztán jött az új direktor, a mostani – aki nemrég ugyan lemondott két színésze súlyos balesete miatt, de ki tudja, megy-e vagy inkább marad, hiszen (kormánypárti) baráti köréből sokan marasztalják –, és változott a társulat, „felsózta a színpadot” Alföldi után, levette műsorról minden előadását, és volt hozzá nem kis sárdobálás is. Só és sár. Ezzel kezdődött új fejezet a Nemzeti Színház történetében.

Csáki Judit kezdettől fogva Alföldi Róbert pártján állt. Rajtam nem múlt cmű friss interjúkötetében nem is titkolja ezt. Mellesleg: miért titkolná? Értékre voksol, jó színházra. Ahogy ő mondja: normálisra. Alföldivel baráti viszonyt ápol. „Nem olyan mindennapos barátság ez – írja –, nem hívjuk egymást néhány naponta, hogy ki hogy van, de bajban-örömben ott vagyunk egymásnak.” Összejárnak. Találkozgatnak. Beszélgetnek. Lazán. Nagyokat. Mélyeket. Jóízűeket. Ahogy ez a könyv is tükrözi. Ezt is jó olvasni, akárcsak az előbbit. Ezt sem könnyű akár csak percekre, fél órácskára letenni. Visz, sodor magával a könyv.

Időutazással kezdi a beszélgetést Csáki Judit. Egy hajdani igazgatói posztra beadott pályázattal és annak procedúrájával. Lejárt az Új Színház élén Márta István mandátuma, és az akkori kulturális bizottság elnöke, valamint Budapest akkori főpolgármester-helyettese megkérték Alföldit, hogy pályázzon. Nem könnyen, de belement. Aztán mégis Márta István vitte tovább a társulatot. Pedig a szakmai bizottság Alföldit támogatta. A dolgok alakulása már akkor sem volt meglepő. Az viszont igen, hogy Alföldi ezután a Bárka Színház igazgatója lett. Jó, hogy a társulat kérte fel, a kinevezéséhez azonban alapszabályt kellett módosítani az önkormányzatnál. Ilyen esetben, ha önkormányzati színházról van szó, ahol a társulat választ vezetőt, az új igazgató pályázat nélkül kinevezhető.

Ezután lett a Nemzeti Színház igazgatója. De hogy ki is ez az ember, és milyen úton jutott el ebbe a pozícióba, miilyen értékrendszert képvisel, honnan jött, hol tanult, milyen kezek között, kik voltak rá igazán nagy hatással, az izgalmas, nagy beszélgetések során derül ki.

„Volt valami hiány az egész gyerekkoromban. Valami szeretethiány, azt hiszem – kezdődik az élveboncolás. Túl sok gyöngédségre nem emlékszem a gyerekkoromból anyámtól. Egyedül nevelt két gyereket, és azt gondolta, hogy neki kőkeménynek kell lennie.”

Ölelést az anyai nagyanyjától kapott. Édesanyja ugyanis együtt lakott a szüleivel és a nagyanyjával. Tizennégy éves volt Alföldi Róbert, az öccse tíz, amikor édesanyjuk újra férjhez ment, de a nevelőapjához neki már nem volt sok köze. Dunapatajról Szentesre került, a drámatagozatos gimnáziumba, onnan pedig elsőre felvették a színművészeti főiskolára.

Vígszínház, Radnóti Színház, Centrál Színház, Átrium – cikázunk a társulatok között, amíg aztán eljutunk a politikai célkeresztig, a Nemzetiben töltött öt évhez, amelyből kettő volt csupán nyugodt, a következő három politikailag egyre viharosabb.

A könyv negyedik fejezetében Csáki Judit a rendező Alföldi Róbertet faggatja. A munkához való hozzáállásáról, stílusáról, instrukcióiról, a próbákon látható viselkedéséről, rendezői adottságairól, a színházi intelligenciájáról.

Aztán visszakanyarodunk a szentesi gimnáziumba, az ott töltött évek súlya és hatása lesz a téma, majd a főiskola, és jönnek az elevenbe vágó kérdések már azzal kapcsolatosan, hogy hova hívják és hova nem rendezni vagy éppen játszani mostanában. Alföldi kollégája, Fodor Tamás szerint kiszorítás folyik a pályán, és a színházak nem szívesen hívják azt a színészt, aki le van kötve máshol. „Mert akkor nem lehet az enyém is. Márpedig az Átrium üzletileg is Robin nyugszik.” Ascher Tamás, a Katona József Színház nagy nevű rendezője úgy látja, Alföldi személyisége, ellentmondásossága időről időre zavarhat embereket. „Ez nem jelenti azt, hogy nincs megbecsülés. Én az ő rettenetes munkabírását és munkára alkalmasságát nagyra tartom. Ő egy komoly színházi ember. Mégis: hogy ki az, akivel egy színházvezető feltétlenül dolgozni akar, kit lát szívesen a műhelyben, az gyakran az alapvető megbecsülésén túli részleteken múlik.”

Van itt persze más is. „Az elmúlt években a politikai helyzet alakulása meg néhány ember, vagyis a kultúrpolitika nagyjából mindent elkövetett, hogy én ne legyek.” Ez már Alföldi megállapítása.

Arról, amit rendezett, ha csak röviden is, szó esik a könyvben. Nem egy esetben háttértörténettel, ami visszamenőleg még izgalmasabbá teszi az adott előadást.

De sok minden másról is beszél a könyv. Külföldi vendégjátékról, a londoni magyarok gondolkodásáról, Alföldi itthoni napirendjéről, éjszakai ébrenléteiről, vitaminos reggelikről, melegségről, műtárgygyűjtésről, festésről, névtelen jótékonykodásról, bevásárlásokról.

Erős a könyv. Erős a kérdező, erős a válaszoló. Úgy van, ahogy a szerző írja. Alföldi Róbert valóban maga boncolja fel önmagát. Mindent kipakol. Nem kerülgeti a válaszadást. Nincs az a kérdés, amelyet semmisnek tekintene. A legintimebb felvetéseket is higgadtan fogadja. Nincs ajtó, amelyet zárva tartana Csáki Judit előtt. Végig az az érzésünk, hogy előttünk, a szobánkban ül a vallatott személy. Halljuk a hangját. Látjuk a gesztusait. Ezerrel forog az agya. Visszalő. Egészében mégis megadja magát. Ahogy a színháznak is. Tetőtől talpig. Szőröstül-bőröstül. Kívül-belül. Mert ahogy ő mondja: rátette a kezét erre a furcsa vurstlira, és ez olyan, hogy nem bírsz nélküle élni.

Irgalmatlanul jó egy ilyen emberről olvasni.

A szerző a Vasárnap munkatársa