A színész mint gravitációs tényező

Csáki Judit jeles színikritikus, de műfordító és egyetemi oktató is. A ka- posvári egyetem színházi tanszékét vezette öt évig. Szilágyi Tiborról és Alföldi Róbertről írt könyvei után most Csuja Imrével folytatott többnapos beszélgetéssorozatot. Remek kérdező és őszinte válaszoló társalgása a kötet, amelyet ha nem is egy szuszra, kettőre vagy háromra biztosan elolvas az ember. Ugyanis nincs kedve letenni. Kíváncsivá teszi. Izgatja. Megérinti. Felkavarja. Eltöpreng rajta. Helyenként még bele is éli magát. Ismerősnek véli a közeget. Közelinek. Elérhetőnek. Képzeletben úgy ül kettőjük között az olvasó, hogy szinte hallja az interjúkészítő hangját, és hús-vér valójában látja a Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész legapróbb arcrezzenését is. Hogy mikor milyen képet vág, hol halkul el, hol kap erőre. Csuja Imre nem tér ki egyetlen kérdés elől sem, Csáki Judit pedig nem adja fel, míg le nem jut a lelke mélyére.

A könyv legérzékenyebb fejezete így az lesz, amelyben a színész két fia elvesztéséről, élete drámai pillanatairól vall. Vagy amikor a riporter a művész feleségét és lányát faggatja finoman, már-már terapeutaként a család legfájóbb momentumairól, vagy épp a férj, az apa kevésbé ismert emberi vonásairól. Lánya szerint a hatvankét éves Csuja annyi sok színpadi, filmes és televíziós szereplése után még mindig bizonyítani akar. Mániákusan. „Megannyi kisebbségi komplexus nem tud leperegni róla.” Nagy ívű alakításai után ugyanis még mindig úgy gondolja, minden szerepével újra és újra meg kell győznie a közönséget arról, hogy ezen a pályán a helye. Miközben a nagyérdemű ezt már réges-rég tudja.

S bár elsőre A mi kis falunk dörzsölt, folyton ügyeskedő, mindent túlélő polgármestere vagy az Üvegtigrisből ismerős „ízirájderöcsém” jut eszébe az emberek többségének, van egy másik arca is. A csodás versmondó, a kiváló drámai színész egy pillanatra sem halványul el benne.

Még mielőtt az Örkény Színház egyik vezető művésze lett volna, Debrecenben Václav Havel Audienciájának volt kiváló Sörmestere, az Egri Vár romkertjében Prométheusz, a Játékszínben Biberach a Bánk Bánban. Azután jött Tigris Brown a Filléres operában, a Pillantás a hídról Eddie-je, Übü papa, IV. Henrik és Falstaff, majd a többi izgalmas karakter Mácsai Pál társulatában. A Katona József Színházban vendégként húsz évig vitte a hátán a Portugált. Mint mondja: meg nem engedné magának, hogy egy előadást ne szeressen. Mindig kitalál valamit, hogy köze legyen a szerephez, természetesen azután, hogy a rendezővel és a kollégákkal már megbeszélte. Rendezőivel soha nem vitatkozik. Megcsinálja, amit kérnek tőle. Ha nem jó, azt ők is észreveszik, nyugtatja magát. Verseket régóta mond. A Covid alatt is mondott, online. Petőfit, Aranyt szereti. Adyt és Babitsot. Kosztolányit és Tóth Árpádot. Radnóti költeményeiből egy egész estre valót fűzne össze.

A munkától sosem félt. A kétkezitől végképp nem. Vidéki színész korában, amíg kölcsöntől kölcsönig élt, próba után sírköveket cipelt a temetőbe, az ott lévőkről pedig drótkefével tisztította le a mohát. Máskor, máshol fuvarozott. Voltak nehéz időszakai, amikor a kemény fizikai munka jobban kifárasztotta, mint egy egész napos próba.

Mesélőként sem adja alább Csuja Imre. Színpad vagy pódium nélkül is megrázó erővel szólaltatja meg a történeteit. Például azt, amikor napszámos nagyapja 44-ben vagy 45-ben kenyérrel és szalonnával várta az oroszokat, a felszabadító Vörös Hadsereget. Megjöttek a katonák, bementek a szomszédjához, aki szerencsétlenségére ugyanolyan termetű volt, mint ő. Várandós feleségét meg akarták erőszakolni, mire a szomszéd felkapta a fejőszéket, és két katonát nyomban agyonütött vele. A harmadiknak sikerült elmenekülnie, de jelentette a hadtestnek. A nagyapa pedig, aki ott állt a közelben finom falatokkal a kezében, ennek lett az áldozata. Összetévesztették a szomszéddal, és a családja szeme láttára a pincében lőtték le.

Sok minden kiderül a könyvben Csuja Imréről. Például az, hogy irigyli kollégáját, Mucsi Zoltánt, mert ő bármikor krokodilkönnyekkel tud sírni. Hogy ha színpadon van, mindig figyel rá, hogy az aznapi alakítása ne reprodukció legyen, hanem produkció. Hogy Törőcsik Maritól a Hosszú alkony című film forgatásakor olyan varázslatot kapott, amilyet ő még soha senkitől nem látott. Hogy mit jelentett számára Őze Lajos, Garas Dezső vagy Cserhalmi György egy-egy mondata. Hogy mennyire szereti Kerekes Évát, Für Anikót, Reviczky Gábort, Gáspár Sándort vagy Lukáts Andort. Hogy milyen volt együtt játszania Donald Sutherlanddel az X polgártársban, Brad Pitt-tel a Kémjátszmában, vagy egy történelmi filmben Derek Jacobival. Hogy milyen viszonyban van a szegényekkel és a hajléktalanokkal. Rudolf Péter, Bíró Kriszta, Mácsai Pál is megszólal a kötetben. Rudolf az általa rendezett Üvegtigris kapcsán meséli róla: „Amit csinált, az nagyon-nagyon telibe talált, tehát ő tulajdonképpen magára húzta ezt a történetet.” Örkény színházi kolléganője szerint „Imre nemcsak szeretet-éhes, hanem nagyon tud szeretni, tehát adni is tud nagyon… A szociális érzékenysége nagyon erős, bár soha nem villog vele, nem beszél róla, csak csinálja, amit kell.” Igazgatója és rendezője, Mácsai úgy látja: az Örkény Színház Naprendszerében ő a Jupiter. Egy nagy gravitációs tényező.

Hát ilyen ő, ez a szelíd, jóságos ember, ez a bumfordi, nagy formátumú színész. Azt gondoljuk, olyan, mint a szomszédunk, akit hosszú évek óta ismerünk, és fenntartás nélkül szeretünk.

A szerző a Vasárnap munkatársa