Szemében látjuk önmagunkat

És a dalaiban természetesen. A választott versekben, szövegekben. A tartásában. A belső eleganciájában. A betörhetetlenségében. Az értékítéletében. A moralitásában. Az egyéniségében. Mindehhez azonban ez a könyv is elvezet. Ő persze jelezné közben, hogy elég! Mármint a dicséretből. Mert nemcsak dicsekedni nem szeret, azzal is zavarba hozható, ha szembedicsérik. Ez pedig szembe van! Igaz, csak papíron. De a könyvborítón is ott szerepel Weöres Sándor idézetében a szeme. Hogy: „Szemem tavában magadat látod: mint tükröd vagyok leghűbb barátod.” Meg hogy: „Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról: rajtam látsz törvényt saját magadról!” S íme a harmadik idézet ugyanabból a versből, a Rongyszőnyeg/127-ből: „Ki minek gondol, az vagyok annak… Miért gondolsz különc rokontalannak? Jelet látsz gyűlni a homlokomon: te vagy magad, ki e jelet vonja.”

Jelvonás… Jelbeszéd! Micsoda lemez, micsoda dalok! Kordokumentum 1983-ból. Kertész leszek, Ha én rózsa volnék, Nem ver meg engem az Isten. Bródy János, József Attila, Petőfi Sándor. Mások mellett! De szóba jön a többi lemez is, az összes, és minden emlék, ami ezekkel az albumokkal, dalokkal, évszámokkal kapcsolatos. Ahogy Zöldi Gergely, a könyv szerzője jellemzi alanyát: „egy érzékeny, gondolkodó, laza és vagány ember” őszinte vallomásaival összekötve. Koncz Zsuzsa összefoglalásában: „Ebben a könyvben – a teljesség igénye nélkül, csak úgy nagyvonalakban – egy hosszú utazás képeit, dokumentumait gyűjtöttük össze. Egy utazásét, amely az én történetem, és amelynek első lépéseit észrevétlenül, ösztönösen tettem meg – mint ahogy többé-kevésbé a folytatás is így alakult… Amikor hosszas hezitálás után hozzáfogtunk a könyvhöz, komoly kétségeim voltak. Ismerem magamat, tudom, hogy a jelenben élek, és ma is a jövő foglalkoztat. Ami történt, ami elmúlt, azt előbb-utóbb valahol útközben leteszem, nem igazán érdekel többé. Ebből következik, hogy nem vagyok ideális alanya egy ilyen munkának. Ezt csak súlyosbítja, hogy miközben többnyire szarkasztikus iróniával szemlélem a világot, a munkámat egy »könnyű, szórakoztató« műfajhoz képest talán túl komolyan veszem. De ilyen vagyok, mostanra már megszoktam, hogy ez van.”

Mi is megszokhattuk, hogy Koncz Zsuzsa ilyen. Volt rá jó néhány évünk. Ha az 1962-es Ki Mit Tud-on való feltűnését vesszük, ötvenhét. Ha az első, általa énekelt, magyar nyelvű dal, a Túl az első nagy szerelmen megjelenésétől számítjuk, akkor ötvenhárom. Ha az első nagylemezétől, a Volt egyszer egy lánytól, akkor pontosan ötven. Az sem kevés! S hozzá egy forradalmi év, amely a magyar könnyűzene történelemkönyvében is vörös színnel szerepelhet: 1969. Koncz Zsuzsa kimondja, hogy: Végre, végre! Meg hogy: Úgy elmennék! És hogy: Nem hiszek neked már! Hogy szóltak, mit sugalltak, mit üzentek, mire biztattak ezek a szerzemények hatvankilencben, a prágai tavasz és a párizsi diáklázadások után?

Felvezetőként két fejezet szolgál a könyvben. Az első: Egy régi kép, egy kisgyerek a gyerekkor emlékeivel. A „kántor tanító úr” édesapával és a városi édesanyával, aki Pélyen tanul meg csirkét vágni, libát tömni, majd kórházi ápolónő, később főnővér lesz Pesten. Aztán a nyarak a vinári dédnagyszülőknél. Búboskemencés konyha, döngölt padlós tisztaszoba, cipódagasztás fateknőben, a frissen sült kenyér megszegése. Pár oldallal és sok fotóval odébb már a gimnazista Koncz Zsuzsa, korcsolyával a városligeti tó jegén. A következő fejezet: 64-ben épp hogy elindultunk. Amikor az Omegából „átcsábul” az Illésbe, onnan meg átcsábítják a Metró együttesbe. És az első rádiófelvétel emléke: Te szeress legalább, egy Fényes–Bacsó-dal a Szerelmes biciklisták című filmből. „Szerelmes dalokat már akkor sem énekeltem szívesen, de ez a szöveg tökéletesen rám szabott volt, úgyhogy igent mondtam.”

A többi, nem kevesebb, mint 250 oldalon a nagylemezekhez fűződő történetek sora interjúk és gazdag képaláírások formájában. Huszonnyolc album, huszonnyolc fejezet. A Volt egyszer egy lánytól a Menetrenden át egészen a Vadvilágig, köztük az 1979-ben megjelent Valahol, amelyet a kritikusok az évtized legfontosabb albumának választottak meg.

Túlzás nélkül állíthatom: azok számára, akik Koncz Zsuzsa pályáját kezdettől fogva figyelemmel kísérik, akik szeretik a számait, akik úgy érzik, a szívükből-lelkükből, gondolataikból énekli ki a dalait, megejtő, felkavaró és többször is megdöbbentő érzéssel olvassák ezeket az oldalakat. 

Szép a könyv. Sőt, mi több: gyönyörű! Fájni is tud, meg boldogítani is. Mint az élet. Mert úgy látunk, úgy érzünk, úgy gondolkodunk mi is, ahogy Koncz Zsuzsa. Sok mindenben.