Szembenézni a lehetetlennel

JUHÁSZ DÓSA JÁNOS

Závada Pál mondta egy helyen, hogy a magyarságot terhelő bűnökkel is csak akkor lehet szembenézni, ha nemcsak a sérelmeinkkel, hanem az általunk elkövetett bűnökkel is foglalkozunk. S ez nemcsak lehetősége, hanem kötelessége is a kortárs művészeteknek, hisz történelmi bűneink kibeszélése gyógyítja is a sebeket, s bár a mai, egyre inkább hatalmi monopóliumra törekvő politikai elitek szeretnének minden, az érintett nemzeteket rossz színben feltüntető történelmi eseményt bagatellizálni, netán meghamisítani, mégis akadnak (s talán egyre többen), akik a szembenézés mellett döntenek.

Szlovákiában évek óta Juraj Kukura magánszínháza, az Aréna jár elöl jó példával, ami ragadósnak bizonyult, s a holokausztot ma már számtalan színházi előadás és regény vállalta fel. Kukurát idézve, itt az ideje, hogy a szlovákság szembe merjen nézni a múltjával. Az Aréna Színház évekkel ezelőtt elindította páratlan sorozatát, amely a 20. századi szlovák történelem gyászos fejezeteit hivatott láttatni. Így született meg a Jozef Tiso életét feldolgozó monodráma, a Viliam Klimáček által írt, s Gustáv Husák életét megidéző színdarab, a Kommunizmus, s most a Holokauszt (talán egyszer eljutnak a Beneš-dekrétumokig is).

Viliam Klimáček volt a Dráma 2006 pályázat zsűrielnöke, amelynek egyik fődíját Anna Grusková pár évvel később a Szlovák Nemzeti Színházban bemutatott Rabínka című drámája kapta. E darab annak a pozsonyi Gisi Fleischmannak állít emléket, aki zsidók százait mentette meg, ő maga azonban Auschwitzban végezte. Ekkor írta Klimáček: „A szlovák holokausztról sosem írnak majd eleget, ugyanis ebben a nemzetben mindig ott lappang az arizátorok (privatizátorok) szellemisége. De ha nem szeretnénk, hogy a rasszizmus szó a szlovák nemzeti tulajdonságok egyik szinonimája legyen, akkor tennünk kell valamit, hogy esténként a tévéhíradókban ne festékszóróval lefújt zsinagógákat vagy megvert diákokat lássunk”.

S lám, az utóbbi években egyre több irodalmi mű és színházi előadás mert szembenézni az elmúlt évtizedek történelmével, s létrejött a holokauszt borzalmait dokumentáló központ is Pozsonyban. Az irodalmi művek közül említsük meg Pavol Rankov Szeptember elsején történt című munkáját, vagy a napokban napvilágot látott Peter Krištúfek-regényt (A süket háza), amely egy többgenerációs családtörténet. A Szlovák Nemzeti Színház Grusková darabja mellett Martin Čičvák rendezésében bemutatta Tábori György A mama kurázsija című darabját. Peter Mankovecký pedig a Városi Színházban a Goldberg-variációk című Tábori-művet vette elő.

Viliam Klimáček a kortárs szlovák irodalom par excellence drámaírója, aki az orvosi hivatását adta fel a színház és az irodalom kedvéért. A GUnaGU Színház alapítója, állandó szerzője, színésze, aki az utóbbi években fordult a szlovák történelem legkényesebb és sokáig tabunak számító témáihoz. Legutóbbi regénye, a Forró nyár 1968 egyetlen éjszakájának történetét meséli el, amely örökre meghatározza hősei későbbi sorsát.

A Holokauszt című, részben dokumentumdráma Hilda Hrabovecká visszaemlékezései alapján készült, s mint Klimáček írja, nem személyes, csupán emberi tényezők késztették a darab megírására. „Szerettem volna a holokausztról egy olyan nemzet nevében írni, amely nemcsak kivetette magából a zsidókat, hanem még fizetett is azok elpusztításáért. Bocsássanak meg, de ez volt az egyetlen és fő okom” – írja a műsorfüzetben. A darab 1929-ben kezdődik, a még a demokratikusnak nevezett Csehszlovák Köztársaság idején. Egy kisvárosban, látszólag békésen élnek egymás mellett hőseink. A történet 1991-ben zárul, amikor egykori arizátoraink hazatérnek Argentínából, hogy visszapereljék jogos tulajdonukat, a Szlovák Állam közreműködésével megkaparintott zsidó vagyont.

Az előadás rendezője, Rastislav Ballek nem először néz szembe a nehezen felvállalható múlttal (legutóbb Komáromban édesapja A segéd című történetét rendezte meg), s mintha csak Peter Weiss Vizsgálat című darabjának ikertestvérét látnánk, amely annak idején először dolgozta fel az Auschwitz-per anyagát. Az előadás első részében minden a hagyományos színházi rend szerint zajlik, mindenki a helyén. A színpadon egy kortól függetlenített kávéház, ahol megismerkedünk szereplőinkkel. Rózenfeld mamával (Dana Košická), akinek kávéháza van, Ester nevű lányával (Zuza Porubjaková) és annak barátnőjével, Lilivel (Rebeka Poláková), a bátyjával, Jakobbal, a kezdő ügyvéddel (Braňo Deák), a katolikus költő, később a zsidó vagyont eltulajdonító Ambróz Králikkal (Milan Ondrík), Hanával, a kávéház egykori szolgálólányával (Petra Vajdová), aki később Králik felesége lesz, Kristínával, egy kézművesműhely hajadon tulajdonosával (Kanócz Zsuzsa) és egy mozigépésszel (Gregor Hološka), aki előbb gárdista, majd kommunista lesz. Az első rész látszólagos békéjét a szünet után felváltja a pokol, a nézőket juhászkutyák segítségével a színpadra terelik (de legalább leülhetünk!), míg a dráma a nézőtéren folytatódik. A párbeszédek helyét átveszik a monológok, mint egy bírósági tárgyaláson, mindenki felvázolja saját tragikus sorsát. Van, aki az életét, van, aki a lopott vagyonát, s van, aki „mindössze” emberi méltóságát veszíti el, de mindenki vesztes. A háborúnak vége, a túlélők hazatérnek, az élet folytatódik. Mi pedig nyugodtan zsidózunk tovább.