Százszorosan

„Egyszerű költő volt. Nem volt vele kellő mennyiségű probléma” – írja Kemény István Jékely Zoltánról, a Nyugat harmadik nemzedékének irodalomtörténeti háttérben maradt, ám időnként új életre támadó költőjéről. Még akkor is, ha időnként Térey Jánosnak adunk igazat, aki „lírai muzeológiát” érzékel, illetve úgy érzékeli, a Jékely-versnyelvet burjánzó ötvösművekkel ékített formai páncélzat fedi. Péterfy Sarolt, a költő egyik unokája zseniális ötlettel állt elő: a költő születésének 100. évfordulója alkalmából 10x10 Jékely-verset magába foglaló kötetet adott ki, melyben 10 kortárs költő tárja elénk kedvenc Jékely-verseit egy-egy bevezető esszé kíséretében. S ehhez társult még 10 különleges Jékely-fotográfia is. A kötet így egyszerre esszenciális antológia, egy életmű fenséges párlata, és egyszerre élénk disputa is arról, hogy miként ajánlott és muszáj ismerni, élvezni Jékely szövegeit.

Jékely költészetének számomra is legpregnánsabb vonását Tóth Krisztina fogalmazta meg: „Szinte rögeszmésen foglalkoztatja az anyag, mintha a halálról való szüntelen beszéddel mágikus ellenszerét keresné az elmúlásnak”. Az élőkbe belelátott holt, a szeretett testekben az érzékiség leghevesebb pillanataiban kitapintott csont a morbid maradandóság barokk transzcendens egyetemességét idézi. Kovács András Ferenc 10 körmondatban vall Jékely-élményéről, melynek egyik kulcsfogalma lesz a „korszerűtlen kortalanság” szintetizáló csodája. Ez a jellegzetesség Kemény Istvánnál is megjelenik, aki szerint ha csak egyetlen magyar költő életműve maradna fenn, a leginkább Jékelyből lehetne rekonstruálni, hogy miképp is nézhetett ki a magyar lírai hagyomány teljessége.

Jékely világa, nyelve, alapállása úgy épül be a kortárs költészetbe, mint egy élvezetes szakmai gyakorlat természetes tanulságokkal bíró hozadéka. Magát a mesterségbeli tudást jelképezi, illetve azt az alapállást, mely mindent a szakmaiság etikájának rendel alá még akkor is, ha a legkomolyabb művészetről, a legbohémabb kicsapongásról van is szó. Jékely tehát a mag, maga a szilárdság, vagy – ahogy Borbély Szilárd írja – egy kontinens, mely akár virul, akár elsüllyed, feltáratlanul nem virágozhat, és nem is múlhat el.

(Péterfy Sarolt szerk.: Jékely 100, Budapest, Holnap Kiadó, 2013.)

Értékelés: lllllllllm