Száz éve halt meg Fadrusz János

Ő maga, valamikor az 1880-as évek végén, egy, a származása és életpályája felől tudakozó kérdésre, így foglalta össze életrajzát: „Apám szőlőkapás, anyám szatócsasszony. Mindketten szegények. Jómagam már többre vittem. Voltam Pozsonyban lakatosinas meg -legény, több helyütt baka, Prágában úszómester, Zay-Ugrócon fafaragó, Bécsben szobrászsegéd, és leszek valamikor magyar művész, ha megsegít az Isten, és olyat csinálok, amivel Budapestre bekukkanthatok.” (Idézi Prém József, Pesti Hírlap, 1902. október 12.)

Gazdag érzésvilágát állítólag morvaországi eredetű édesapjától, szívós akaratát pozsonyi szőlőműves családból származó édesanyjától örökölte.

Szerencsés lelki alkatánál fogva sohasem riadt vissza a nehézségektől és küzdelmektől, amelyek egyszerű, szegény származása okán vártak rá. De akadtak mindig pártfogói, támogatói is, akik segítették rendkívüli képességei kibontakoztatásában.

Először a pozsonyi ipartanonc iskolában – ahol lakatosnak készült – tűnt ki rajzaival. Oktatója, Engel Károly rajztanár és szobafestő felhívta rá Jágócsi Péterffy József miniszteri iparfelügyelő figyelmét, aki a 17 éves fiatalembert 1875-ben bejuttatta a négyéves zay-ugróci műfaragó iskolába.

A továbbfejlődés és beérkezés döntő lehetősége 28 éves korában érte, amikor a pozsonyi származású bécsi szobrászművész és tanár, Tilgner Viktor egy homokkőből faragott kis szoborcsoportja láttán beajánlotta őt a jótékonyságáról közismert, a közhasznú és humánus érdekek mellett tehetségek támogatásában is szerepet vállaló Pozsonyi Első Takarékpénztár tanulmányi ösztöndíjára. Ennek elnyerésével lett Fadrusz 1886-ban a Bécsi Képzőművészeti Akadémia hallgatója, és két évig Tilgner, majd három évig Edmund Hellmer tanár műtermében tanult, dolgozott. 1891-ben készítette el Hellmernél életnagyságban „Krisztus a kereszten” című diplomamunkáját, amellyel egy csapásra híressé vált. Az akkoriban dívó merev, az élettől elszakadt akadémikus művészeti irányzat ellenében a „Krisztus a kereszten” a természetesség revelációjaként hatott, a szakma Munkácsy természetes erejét emlegette vele kapcsolatban, és a mű a budapesti Műcsarnok téli kiállításán elnyerte a Képzőművészeti Társulat nagydíját. Eredeti példányát, valamint a Műcsarnokban szerepelt, könnyebb kivitelű másodpéldányát Fadrusz a szülővárosának adta: az előbbit a város evangélikus egyházának, az utóbbit szűkebb pátriája, a Virágvölgy katolikus templomának (ma is ott látható). A szobor nagy közkedveltségnek örvendett, később számos reprodukció készült belőle szerte az országban. Fadrusznak a Kerepesi temetőben lévő síremlékére is ennek a szobrának egy bronzból készült másolata került.

A nagy siker után Fadrusz Budapestre költözött, ahol előbb a kormánytól kapott műteremben, később a Naphegyen épített saját házában dolgozott.

Pozsonyban számos kisebb szobrászati alkotása maradt. Ezekből legutóbb 1997-ben, a Mária Terézia-szobor felavatásának századik évében láthattunk szülővárosában kiállítást, amelyen megcsodálhattuk Fadrusz kitűnő rajzkészségének korai termékeit is. S itt a helye, hogy megemlítsem, ami tán kevéssé ismert: Fadrusztól figyelemre méltó levelek is maradtak fönn (Pozsonyban is). Ezek úgyszintén hozzátartoznak személyisége, tehetsége, műve megismeréséhez; megkapó természetességgel tanúskodnak művészi felfogásáról, meglepően átfogó, egyetemes, az irodalmi művekre is kiterjedő formaérzékéről s nem utolsósorban emberi kvalitásairól.

Személyes és alkotói kapcsolata szülővárosával szoros, folyamatos maradt az elköltözése utáni időkben is. S a kapcsolattartás kölcsönös volt. Pozsony városa 1892-ben megbízta egy, eredetileg a millennium alkalmából felállítani tervezett koronázási emlékmű, a Mária Terézia-szobor elkészítésével, amely aztán a tervezettnél egy évvel később, 1897. május 16-án került a pozsonyi Koronázási domb-térre. A bravúros tömörséggel megalkotott Mária Terézia-emlékmű 1921 októberéig állt Pozsonyban. Ekkor, sajnálatos módon, a már nem létező Osztrák– Magyar Monarchia elleni indulatból kivezényelt cseh legionáriusok csapata a carrarai márványból öt éven át készült műalkotást két nap alatt elpusztította.

Fadrusz főműve, egyben a magyar szobrászat egyik legjobb alkotása a kolozsvári Mátyás király-szobor. Elkészítésének megbízatását a várostól pályázaton nyerte el 1894-ben, és a művet 1902-ben fejezte be. (1900-ban a Mátyás-emlékmű gipszmodelljével a párizsi kiállításon megkapta a Grand Prix-t.)

A pozsonyi líceumi könyvtár levéltárában kutatva nemrégiben ráakadtam Fadrusznak egy, a kolozsvári pályázat elnyerésekor írt és a Pozsonyi Első Takarékpénztárnak címzett – tudtommal a róla szóló irodalomban eddig ismeretlen – levelére, amelynek kíséretében babérkoszorúját küldi a pénzintézetnek. A levélben keresetlen, őszinte szavakkal adja kifejezését a hírneve és pályája csúcsán is megőrzött mélységes hálaérzetének és az alkotómunka iránti forró szeretetének:

„Nagyságos Elnök Úr! Mélyen Tisztelt Jótevőim!

Ha a fiú jól végzi dolgát, akkor örömest viszi a hírt édes szülőházához (...) Ha szülőházról beszélek, méltán teszem, mert önök úgy viselték gondomat, mint az édes szülő sem jobban, és azért is első gondolatom lesz minden sikeremnél, míg élek, hogy örök hálámat kifejezzem (...)

A kolozsvári eseményről már értesülve vannak, ezen alkalommal kaptam ezt a szép babérkoszorút az én szeretett és geniális tanáromtól, Hellmertől, Bécsből.

Ha önök megtanítottak harcolni, legyen hát az enyém a fegyver és a harc dicsősége, ameddig lelkem bírja és a jó Isten megsegít, de a babér legyen az önöké, mert önöket illeti.

Azt tartom, hogy jobb lesz nékem a munkát szem előtt tartani, mint a koszorút, azért kérem, adjanak helyt ennek a koszorúnak a tanácsteremben, ahol első ösztöndíjamat megszavazták.

Örökké hálás és szerető fiuk Fadrúsz”. (Nevét így, hosszú ú-val írta alá.)

Utolsó munkái közé tartozik a zilahi Wesselényi-emlékszobor és Tuhutum-oltár (mindkettő elpusztult), Wenckheim Béla kisbéri lovasszobra és a szegedi Tisza Lajos-szobor. 1903-ban még részt vett az Erzsébet-mű pályázatán, és tervezi, egyebek közt, Petőfi megmintázását is Pozsonynak.

De – mint felesége írja Pozsony levéltárosának, Batka Jánosnak 1903. szeptember 11-én – „sokminden lelki és testi bajon ment keresztül tavasz óta”. A testi baj a szervezetében jelentkező tüdővész. A lelki bajok közé tartozott feltehetően a pozsonyi Magtárépület sorsa miatti aggodalma is. Ezt a szép, kétemeletes barokk épületet a 18. század egyik legkiválóbb osztrák építésze, J. L. von Hildebrandt építette 1773-ban, a királynő parancsára. A mai Vigadó helyén állt és harmonikus hátteret nyújtott a Mária Terézia-emlékműnek. A város vezetősége azonban 1903-ban már hosszabb ideje a lebontását tervezte. Ennek híre felkavarta Fadruszt. Batkához küldött leveleiben – amelyeket ereje fogytán már nem maga ír, hanem feleségének diktál – kifejti, milyen többszörös kárt jelentene az épület eltávolítása nemcsak a Mária Terézia-szobor hátterére, hanem a történelmi városképre nézve is. Ezért „mint Pozsonyi polgár, aki mindent szülővárosának köszönhet” újra és újra arra kéri a város vezetőségét, hogy az épületet mindenáron hagyják meg, illetve csak a nagy mester Hildebrandt szellemében nyúljanak esetleges átalakításához. „Pozsony nem valami tegnapelőtt keletkezett parvenü város – üzeni még mintegy tíz nappal a halála előtt is a városatyáknak – hanem egy évszázados kultúrájú előkelő polgárváros. Ezt az értékes városképet meg kell őriznünk és olyan épségben kell átadnunk utódainknak, amilyenben régi elődeinktől átvettük”. (Batka János pozsonyi hagyatékából.)