Szabadulás tele kétséggel

Iratai szerint Sós Erzsébet, huszonhárom éves kórházi ápoló. Apja országszerte ismert tudós és tanár, kinek nevét mind őszintébb vérszomjjal vetik papírra az uszító újságírók. Ezért az inkognitó. Erzsébet óvóhelyre, a pincébe falazottak közé bújtatja el apját a bőrkabátos nyilasok és az ostromlók elől. Anyja már nem él, barátja, Tibor is eltűnt. Egyedül maradva az ostrom ideje alatt a tömbház alagsorában rejtőzik el, ahol a többiekkel együtt rettegve vár. A túlélés reményével, hátha nem találnak rájuk. Bombák robaja hallatszik le, mondatfoszlányok hangzanak el. A bombázások közt csak nyögések, sóhajok, fekvőhelyek nyikorgása töri meg a némaságot.

Csak ne érje őket találat! Az oroszok már a közelben lehetnek, a szabadulást hozzák. Az áruló házmesterrel géppisztolyos nyilasok rohannak le a szükséghelyre, s az ételmaradékok, a szenny és a mocsok közt pácolódó testek bűzében lelövik a zsidó fogtechnikust: „ami sok, az sok”. Német gépfegyveresek jelennek meg az ajtóban, mindenki mehet. Erzsébet a priccsen heverő bénával marad. Lelkében is dúl a háború – nemsokára itt az oroszok, kitűnő íróik, matematikusaik vannak, nem lehetnek rossz emberek…

A zugolyban egy orosz katona bukkan föl. A katona és Erzsébet találkozása, ez már a történet vége, s a megilletődött csendé. A felkínált pálinkától a katona megbátorodik, feloldódik, s megerőszakolja Erzsébetet. A test szöveteiben, mint az oltás anyaga a vérpályán, a fájdalom és az émely kering, de Erzsébetben nincs harag, csak közöny. Mintha mindketten parancsot teljesítettek volna.

Később az utcán holtan találja az oroszt. Vérben ázik, még ki sem hűlt a teste. Már nem ropognak a fegyverek. Erzsébet apja keresésére indul. Emberek nyüzsögnek az utcákon. Szabadulás. Tele kétséggel, ellentmondással. Negyvenötben, a regény megírásának évében. Nincs éljenzés, sem felhőtlen öröm és boldogság. Megkönnyebbülés – valami véget ért, valami más kezdődik.

Márai sejtette, tudta, mi következik. Ezért a hűvös, pátoszmentes, visszafogott, tárgyilagos, elbizonytalanodó hang. A szabadulásról. Az új korszakról. Márai nem kért belőle.

(Helikon, 2000)